Szurkolj Londonban !

Vannak olyan nevek a nemzetközi sportéletben, akiket mi magyar szurkolók (bár elismertünk, de) nem igazán szerettünk, mert rendre borsot törtek a magyar sportolók orra alá. Ennek a kategóriának az iskolapéldája a német kajakos Birgit Fischer, aki elképesztő pályafutást zárt le a 2004-es athéni olimpia után. Bár még Peking előtt is lehetett hallani „ismét visszatér Fischer” – szirén hangokat, de az immáron 48 éves legenda végül márt nem vállalta élete hetedik olimpiáját. A Sport Bild nevű német folyóirat legújabb számában arról készített beszélgetést Fischerrel, hogy miként zajlik az élete napjainkban:

Hosszan tartó, súlyos betegség után életének 78. évében elhunyt Kovácsi Aladár olimpiai és világbajnok öttusázó. Kovácsi Aladár még húszéves sem volt, amikor Benedek Gáborral és Szondy Istvánnal nagy meglepetésre csapatban olimpiai aranyérmet nyert Helsinkiben, az 1952-es nyári játékokon. Ezt követően két világbajnokságon – 1955-ben a svájci Macolinben és 1958-ban a nagy-britanniai Aldershotban – szerepelt sikerrel: a válogatottal első, illetve második lett, ráadásul előbbi versenyen egyéniben is a dobogó harmadik fokára állhatott. Itthon a téli öttusában is jeleskedett, ötször nyert bajnokságot. Párbajtőrben szintén a válogatott keret tagja volt. Orvosi diplomájának megszerzése után, 27 évesen vonult vissza, és nyugdíjba vonulásáig szülész-nőgyógyász hivatásának élt. Az utóbbi időszakban felesége, Ferencz Éva énekesnő pályáját segítette. Több éve súlyos betegsége miatt kórházi kezelésre szorult, egészségi állapota hullámzó volt, de több alkalommal betegen is részt vett a bajnokok találkozóin.

(Forrás: MTI)

A Varjú Vilmos Olimpiai Baráti Kör csütörtökön a vancouveri olimpián is szerepelt sífutót, Viczián Verát látta vendégül. A szerényen nyilatkozó, de az olimpiai szereplésére büszke kétgyermekes családanya élménybeszámolójának érdekesebb részeit igyekszem leírni:

- Mikor derült ki, hogy mehetsz az olimpiára és hogyan készültél fel az olimpiai szereplésre?

- A 2008 tavaszán rendezett magyar bajnokságon győztem, amivel a ranglista vezetője is lettem egyben. Az első nemzetközi versenyen aztán sikerült a kvalifikációs kritériumot is teljesíteni, így onnantól kezdve szinte biztos volt, hogy én mehetek Vancouverbe. A felkészülés nagy része szárazon zajlott nálam, azt szokták mondani, hogy a jó sífutó alapvetően nyáron készül fel a versenyekre. Sok szárazedzést végeztem, emellett pedig az idei tél során elég sokat tudtam itthon is havon lenni. Még a kerületünkben (XVI.) található Sashalmi-kiserdőben is csúsztam, de a felkészülés nagy részét a Normafánál teljesítettem. Az állóképesség nagy része itthon is megszerezhető, csak a havas edzések miatt kellett olykor külföldre utaznunk. Most sikerült nyomkészítő gépet is beszerezni a Normafánál, így egészen korrekt körülmények voltak. Igaz ugyan, hogy a Normafánál egy hónapon keresztül lehetett folyamatosan sífutni, de sajnos ez az időszak részben egybeesett az olimpiával, így nem tudtam teljes mértékben kihasználni.

- Hogyan éltétek meg az olimpiát egy olyan kis nemzet sportolójaként, ahol a havas sportágak nem számítanak annyira népszerűnek?

- Nem voltunk egyedül ebből a szempontból, sőt. Sok olyan nemzet volt még kint rajtunk kívül, ahol a téli sportok nem annyira ismertek. Számos olyan ország sportolója is ott volt, ahol még magát a havat sem ismerik, csak a hírekből. Ilyen szempontból mi itt Magyarországon nem panaszkodhatunk, főleg az idei tél során nem.

- Milyen volt maga az olimpia, mennyi időt töltöttél kint Vancouverben?

- Szerencsére sikerült eljutnom a megnyitó ünnepségre, ami hatalmas élmény volt számomra. Ezek az ünnepségek mindig emlékezetesek voltak a számomra korábban a televízió előtt ülve is, most pedig személyesen is átélni mindezt nagyszerű érzés volt. Én csak az olimpia elején voltam kint, mert a családom (két gyermek) miatt nem akartam végig kint maradni, így a záróünnepség idején már nem voltam kint Vancouverben.

- Milyen volt a hangulat a magyar csapaton belül?

- Alapvetően két részre voltunk osztva, hiszen a jeges sportágak (műkorcsolya, rövidpályás gyorskorcsolya) sportolói a városban, Vancouverben voltak, míg mi, a havas sportok képviselői fent voltunk a hegyekben a Whistlerben található olimpiai faluban. Egymásra figyeltünk, tudtunk a mások eredményeiről, igazi csapatként éltük meg az olimpiai napokat. Sajnos a külföldi sportolókkal, sífutókkal nem alakultak ki szorosabb kapcsolatok, mert nálunk szinte mindenki a saját versenyére fókuszált. Nagy olimpiai „buli” hangulatról nem tudok beszámolni, legalábbis az olimpia első hetében ilyen nem volt érezhető a versenyzők között. Persze a nagyobb nemzetek képviselői sem voltak megközelíthetetlenek, teljesen emberien viselkedett mindenki. A finnekkel például reggelente együtt gimnasztikáztunk. Az olimpia falu egy kis településen (Whistler) volt, az erdő közepén, alaposan körülvéve biztonsági személyzettel, így egy picit el voltunk szigetelve a vancouveri hangulattól. Én ezt azonban nem igazán bánom, nekem ez a felhajtás is egy kicsit sok volt. Hozzá voltam szokva, hogy az edzés-odautazás-verseny-hazutazás határozza meg a programomat, most ez a ritmus megtört, hiszen az akklimatizálódás miatt már jóval korábban kint voltunk a helyszínen.

- Nagy visszhangja volt az olimpiai sprint versenyen a szlovén Petra Majdic bukásának és későbbi bronzérmének, versenyzőként ezt a helyzetet ti hogyan éltétek meg kint?

- Sok gond volt valóban a szervezéssel és a pályák biztonságával. Velem is többször előfordult, hogy edzettem és azt láttam, hogy másfél-két méter mélységben egy betonút megy a pálya mellett, ahol pedig autók mennek és semmiféle védőháló nincsen kihelyezve. Az eset után én elsősorban azon csodálkoztam, hogy Majdicot engedték elindulni a sprint verseny selejtezőjében, a mezőny végére rangsorolva. Ha velem történik hasonló, aligha kapok ilyen engedményt. A verseny technikai delegáltja (TD), azonban szlovén volt, bizonyára az ő személye is közrejátszott abban, hogy Majdic végül elindulhatott. Sok edző furcsállta a döntést, de végül –talán emberbaráti okokból- a svédek sem óvtak. (ha Majdicot kizárják, az ő versenyzőjük lehetett volna ugyanis bronzérmes)

- Eredetileg két versenyszámban indulhattatok volna Tagscherer Zoltánnal, a másik magyar sífutó résztvevővel, végül ez miért nem jött össze?

- Meglehetősen felületesen voltak meghatározva az indulási feltételek. A legutóbbi két téli olimpián, Torinóban és Salt Lake Cityben is az volt a bevett szokás, hogy aki kvalifikációt szerez, az indulhat a sprintben és az egyenkénti indításos futamban is. Mi így készültünk most is, mint ahogy a kis nemzetek többsége is. Zoli a sprintben szerzett eredetileg kvalifikációt, de a 15 km-es versenyben történt indulása után ebben a számban mégsem lehetett ott a rajtnál. Mi sem értjük, hogy miért, de a verseny előtti nap éppen pályabejárásra mentünk, amikor láttuk a FIS (Nemzetközi Síszövetség) kifüggesztett információját, hogy mégsem lehetünk ott a rajtnál. Jó lett volna nekünk is három naponta versenyezni, mint a többieknek, így az számban történt indulásommal egy kicsit kívülállónak éreztem magam a versenyből.

- Benned lehet még egy olimpia, találkozunk veled Szocsiban is?

- Nem hinném, hogy ez bekövetkezne. Számomra már a mostani szereplés is egy óriási élmény. Közel harminc éve sífutok és évekkel ezelőtt nem is álmodtam volna ilyenről, hogy ott lehetek a játékokon. Nálam egy picit fordított a menetrend úgy tűnik, hiszen a többséggel ellentétben fiatalon mentem hosszú távokat, már 30 évesen Worldloppet Masters minősítésem volt, most viszont már inkább a rövidebb távokat, az intenzívebb erőkifejtéseket kedvelem. A sportág iránti lelkesedésem töretlen, de egyéb elfoglaltságaim (munka, család) miatt nem hiszem, hogy még egy olimpiai felkészülést végig tudnék csinálni.

A becenév általában árulkodó, ha egy 140 kilós embert Picinek becéznek, annak megvan a maga oka. Az őt személyesen ismerők szerint félelmetes termete és fizikai ereje ellenére egy jámbor, jóravaló sportember volt, akit fájdalmasan fiatalon hívott magához a Teremtő. Negyven évvel ezelőtt, 1970. április 4-én az Alkotmány és a Honvéd utca kereszteződésében autóbalesetet szenvedett Kozma István, minden idők egyik legjobb magyar birkózója. Az autóból ugyan még saját lábán kiszálló sportembert később kórházba szállították, halálát végül vesesérülése okozta, öt nappal később, április 9-én hunyt el.

Bár közelről figyelem a sportvilág eseményeit, de becsületemre legyen mondva, a magyarokat leszámítva nem sok női súlyemelőt ismernék fel arcról. Talán Agata Wrobel az egyetlen kivétel ezen szabály alól. A hatalmas termettel, vöröses, jellegzetesen befont hajjal rendelkező emelő három évvel ezelőtt, makacs csukló sérülése miatt vonult vissza a tárcsák világából.

Furcsa dolog ez. A kitűnő tornászt, Makray Katalint két helyről ismerhetik a leginkább a sportrajongók, de egyik sem (amúgy kiváló) sportolói pályafutásához köthető. Az olimpia ezüstérmes tornásznő ugyanis sokak számára inkább a 70-es, 80-as évek népszerű TV Torna sorozatából lehet ismerős, a fiatalabb generációk képviselői pedig a MOB elnök Schmitt Pál feleségeként ismerhetik őt a leginkább. A napokban 65. születésnapját ünneplő tornász legnagyobb egyéni sikerét az 1964-es tokiói olimpián érte el, ahol a felemáskorlát szerenkénti döntőjébe harmadikként került be a cseh Vera Caslavska és a szovjet Polina Asztahova mögött, de a később kilencszeres olimpiai bajnokként minden idők legeredményesebb tornászává váló Larissza Latinyina előtt. A fináléban Caslavska rontott (leesett a szerről), így mindenki egy hellyel előrébb került és így lett végül Makray Katalin ezüstérmes. A magyar női csapattal 1964-ben és négy évvel később is az ötödik helyen végzett. 

Hat nyári olimpián szerepelt 1988 és 2008 között, győzött 800 méteren a Sydney-ben rendezett 2000-es olimpián, országa egyik legismertebb sportembere. A labdarúgó legenda, Eusebio mellett Mozambik leghíresebb szülötte, Maria Mutola számára viszont több mint két évtizedes pályafutása után most már nem az atlétikai pálya tölti ki a mindennapokat. A 38 éves, egykori háromszoros szabadtéri és hétszeres fedett pályás világbajnok futó ugyanis a 2008-as pekingi olimpiát követő visszavonulása után visszatért eredeti sportágához, a labdarúgáshoz. Mielőtt még híres atléta lett volna, naphosszat focizott (főként fiú) társaival Maputoban, Mozambik fővárosában, a játék iránti lelkesedése pedig azóta is töretlen. Országa egyetlen olimpiai érmes sportolója azonban most nem Mozambikban, hanem Dél-Afrikában, az idei labdarúgó világbajnokság helyszínén futballozik. Új otthonában, Johannesburgban ugyanis tagja a Luso Africa nevű női labdarúgó csapatnak, amely jelenleg is harcol azért, hogy bekerüljön a rájátszásba, így versenyben maradhasson a bajnoki címért.

Szombaton immáron 156. alkalommal rendezték meg a legendás Oxford-Cambridge evezős versenyt, ahol két amerikai egyetem nyolcasai küzdenek egymással. A verseny történetében számos olimpiai bajnok nyert már korábban. A leghíresebb közülük a négyszeres olimpiai bajnok Matthew Pinsent (1992,1996 – kormányos nélküli kettes, 2000,2004 – kormányos nélküli négyes), aki pályafutása első részében az oxfordi csapat színeiben háromszor (1990, 1991 és 1993) nyerte meg a híres angol regattát.

A 2010-es versenyen az oxfordi hajó épített inkább egykori olimpikonokra, hiszen ott volt a sötétkék (dark blue) hajóban a pekingi olimpia férfi egypárevezősének „C”-döntőjét megnyerő (így összesítésben a 13. helyen végző) holland Sjoerd Hamburger a kormányos nélküli ketteseknél 2008-ban hatodikként záró amerikai ikerpár, Tyler és Cameron Winklevoss is, ám mégsem ők örülhettek a végén. A túloldalon ugyanis egy egykori olimpiai hatodik (1972-kormányos nélküli négyes) új-zélandi evezős, Chris Nilsson (ld. kép) vezetésével Cambridge rácáfolt az előzetes esélyekre. A korábban az amerikai és az új-zélandi olimpiai csapat mellett is dolgozó 60 éves tréner ugyanis kitűnően összerakta csapatát, amely fél távig még hátrányban evezett, majd végül egy hajóhossznyi különbséggel győzött. A verseny 1829 óta íródó történetében a cambridge-i hajó immáron 80-75 arányban vezet Oxford ellen. Az idei futam az ALÁBBI LINKEN angol kommentárral újra megtekinthető.

„Anglia válasza az Eiffel-toronyra” – így mutatta be Boris Johnson polgármester a 2012-es londoni olimpia egyik leendő ékkövét, a 118 méter magasra tervezett ArcelorMittal Orbit névre hallgató létesítményt. Az indiai Anish Kapoor által tervezett, egy ufóval harcoló fémpolipot imitáló ultramodern (sokak által eléggé jellegtelennek tűnő) monstrum 19,1 millió fontból, közel 6 milliárd forintból épül majd fel. A két év múlva sorra kerülő olimpia egyik legnagyobb turista látványosságának számító építmény finanszírozásának nagy részét az indiai acélipari óriás, a névadó ArcelorMittal nevű cég adja 16 millió (!) fonttal, a többit pedig a Londoni Fejlesztési Hivatal adja bele a projektbe.

Aktuális vendége lesz április elején a XVI. kerületben működő Varjú Vilmos Olimpiai Baráti Körnek. A 2010. április 8-án rendezendő program során ugyanis a vancouveri olimpikon sífutó, Viczián Vera (a képen) lesz a baráti kör vendége. Aki kíváncsi a kétgyermekes édesanya olimpiai élményeire, azt szeretettel látják az ingyenes programon, ahol kötetlenül lehet kérdezni Verát és az UTE jégkorong szakosztály fiatal (10-13 éves) jégkorongozóit és edzőit (Ancsin János – szakosztályvezető, Baróti Zsolt – edző)