Szurkolj Londonban !

Bár azóta már számtalan kiváló sportolót értek tiltott szerek használatán és korábban kikezdhetetlen sztárokról is kiderült, hogy doppingszerek segítségével váltak igazán naggyá, azt kevesen vitatják, hogy a sporttörténelem legnagyobb visszhangját kiváltó dopping-ügye a kanadai sprinter, Ben Johnson nevéhez fűződik. Az 1988-as szöuli olimpián, huszonkét évvel ezelőtt kürtölték világgá a hírügynökségek, hogy a nagy esélyes, a célvonalon felemelt kézzel átrobogó Johnson „kokszolt”, így hiába repesztett 9,79-es világrekordot, végül nem csak aranyérmétől, de a korábban Rómában futott (9,83) világcsúcsától is megfosztották. Johnson kizárása után végül Carl Lewis lett az olimpiai bajnok (aki ennek is köszönhetően lett végül kilencszeres aranyérmes), a négy évvel később barcelonai győztes, Linford Christie zárt ezüstéremmel és az amerikai Calvin Smith lett a harmadik. Ben Johnson szervezetében egyébként a stanozolol nevű szer nyomait mutatták ki, amiért két évre eltiltották a versenyzéstől. Johnson az eltiltás lejárta után, 1991-ben visszatért az atlétika világába, de eredményei messze nem voltak olyan jók, mint előtte, a ’91-es tokiói világbajnokságra nem is tudott kijutni. Sportolói pályafutását még ekkor is sokan kísérték figyelemmel, a kapu azonban 1993-ban Montrealban zárult be előtte végleg, amikor ismét tiltott szerek használatán érték, ezúttal pedig már életre szóló eltiltást kapott az IAAF-től. A sportból száműzött kanadai ezt követően mindenfélével próbálkozott, de nem igazából találta a helyét, a 49 éves Johnson jelenleg Ontario államban a közszereplésektől visszahúzódva él, igaz éppen tavaly jelentette meg önéletrajzi könyvét a szellemes Seoul to Soul címmel (Szöultól a lélekig – bár ez angolul jobban hangzik… )  

Bár vélhetően sokan látták már ezt a videót vagy emlékeznek az 1988-as eseményekre, a sporttörténelem egyik leghíresebb futását érdemes a legendás Gyulai István kommentálásában az alábbiakban ismét megnézni:

A 100 méteres férfi síkfutás olimpiai döntője mindig nagyszerű futásokat hoz. Az atlantai olimpia fináléja azonban már a tényleges rajt előtt is hihetetlen izgalmakat hozott. Előbb Linford Christie (az olimpiai címvédő), majd Ato Boldon ugrott ki. A harmadik hibás rajt ismét a britek olimpiai bajnokának nevéhez fűződött, aki ezzel a kizárás sorsára jutott. A 2-es pályára besorolt Christie nélkül, negyedik rajt után is (!) világcsúcsot láthatott azonban az atlantai közönség, amely a kanadai sprinter, Donovan Bailey nevéhez fűződik. Az általa futott 9,84 ugyan a jamaikai Usain Bolt feltűnése után manapság már nem számít világrengető időnek, de a mindig mosolygós kanadai sokak számára még ma is az egyik legszimpatikusabb sprinternek számít. Nézzük meg angol kommentálással az ezt követően még három évig - Maurice Greene 9.79-es futásáig - érvényes világrekordot:

A bobosok között szeretne indulni a 2014-es szocsi téli olimpián Thomas Blaschek, a 110 méteres gátfutás 2006-os Európa-bajnoki ezüstérmese. A 29 éves német sportoló 2005-ben futotta egyéni legjobbját (13,31), az utóbbi években elszenvedett sorozatos sérülései miatt viszont a közelmúltban felhagyott az atletizálással, mivel nem érzett már magában kellő motivációt a londoni olimpiára történő felkészüléshez. Blaschek azonban így sem szakad el a sporttól, hiszen a tervek szerint tolóember lesz a kvalifikációra esélyes német Oliver Harras csapatában. „Szeretnék részt venni a Világkupa-sorozatban, aztán a világbajnokságon, végül pedig az olimpián is" – idézte őt a Süddeutsche Zeitung.

A bobsportban egyébként nem ritka dolog ez a fajta váltás, hiszen számos ország próbálkozott már tolóemberként egykori atléták bevetésével. A magyar sportéletben is volt hasonlóra példa, hiszen Gyulai Miklós, Kürtösi Zsolt vagy Kürti Éva esetében is az atlétikai pályáról vezetett az út a jégcsatorna világába és a nyári olimpiai szereplést követően pedig a téli olimpiára. Blogunkon korábban már a Blascheknál különlegesebb csodabogarakról is írtunk, hiszen akad, aki skeleton után súlyemelőként, más pedig labdarúgó pályafutása után műkorcsolyázóként képzel el olimpiai karriert magának.

A világ legismertebb maratoni futó versenyei közé tartozik a londoni 42.195 méteres futás, amely Chicago, New York, Berlin és Párizs mellett a legrangosabbak közé is tartozik egyben. Ennek tükrében lehet különösen érdekes, hogy a brit főváros olimpiáján (2012) a szervezők milyen pályát jelölnek ki. Mivel az évente sorra kerülő maratoni verseny (35.000 futó, eltérő erőállapot és tudásszint) igényszintje teljesen más, mint egy olimpiai távú futásé (csupán 80-100 profi futó), így a két pályavezetés között várható volt, hogy nem nagyon lesz átfedés. Végleges útvonal azonban egyelőre még mindig nincs az olimpiai futásra. A londoni olimpia szervezői azt szeretnék ugyanis, hogy az eredetileg kijelölt új Olimpiai Stadion helyett London belvárosa adjon helyt a 2012-es játékok maratoni futó céljának.

A rendezők azért szeretnék átrajzolni az útvonalat, mert a külvárosban található új stadionban és környékén valószínűleg kevesebb lenne az érdeklődő a befutóra, mint a centrumban, és a televízióknak is jobban el lehetne adni így az eseményt. A változtatásról egyelőre még folynak a tárgyalások, ugyanis a módosítást nemcsak a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak, hanem a Nemzetközi Atlétikai Szövetségnek és számos londoni hivatalnak is jóvá kell hagynia. A szervezők korábbi bejelentése értelmében a pálya amúgy is „turisztikai” szemmel lett kijelölve, hiszen a férfiak és a hölgyek számára kijelölt 42.195 méteres táv elhalad majd London látványosságai (pl. Buckingham Palota, Tower Bridge, Westminster Abbey, Trafalgar Square, London Eye, stb.) mellett. Az eredeti elképzelések szerint a Tower híd lenne a start színhelye (innen indult a Tour de France is a közelmúltban), a befutó pontos helyszíne körül azonban úgy tűnik, hogy még zajlik az egyezkedés a háttérben.

Tíz évvel ezelőtt (2000. szeptember 15-én) nyitották meg a XXVII. Nyári Olimpiai Játékokat Sydney városában. Az évforduló kapcsán az ausztrálok nagyszabású ünnepséget szervezetek, amelynek középpontjában természetesen az akkori szupersztár, a 400 méteres síkfutás olimpiai bajnoka, Cathy Freeman volt. „Azóta sem halványodtak el az emlékek, az ottani élményeket életem végéig magamban fogok hordani. Remélem, hogy ezek az események nem csak számomra, de a még meg nem született leszármazottaim számára is kitörölhetetlen emléket jelentenek.” – nyilatkozta az ünnepségen Freeman, akit annak idején a láng meggyújtására is felkértek a szervezők. A néhai Juan Antonio Samaranch által minden idők legjobb olimpiájának titulált eseményre stílszerűen emlékeztek az ausztrálok, hiszen Freeman ismét meggyújtotta az olimpiai lángot, ezúttal a Sydneyben paralimpiai bajnok Louise Sauvage társaságában az olimpiai stadiontól 150 méterre.

Az ünnepségen az olimpiát 16 aranyéremmel záró ausztrál küldöttség további sikeremberei is részt vettek, a hazai vízben három aranyérmet szerző úszó, Ian Thorpe is ott volt a meghívottak között. A mostani összejövetel kitűnő alkalom volt arra, hogy a Sydneyben hatalmas meglepetésre győztes 4x100-as gyorsúszó váltójuk tagjai - tíz év után először - ismét találkozzanak egymással. Az Ian Thorpe, Michael Klim, Chris Fydler, Ashley Callus összeállítású váltó világcsúcsot úszva végül csak hajszállal (0,19 sec-el) előzte meg az amerikai váltót, majd a parton furcsa örömünnepet hajtott végre. A négy ausztrál ugyanis léggitár mozdulatokat végzett (ld. képen lent) és ezzel fricskázta meg a legyőzött amerikai váltó megmondó emberét, ifj. Gary Hall-t, aki még az olimpia előtt azt ígérte, hogy úgy elverik a mezőnyt, mint ha gitárt pengetnének. Az igencsak emlékezetesre sikerült ünneplési módon Thorpe javasolta a társaknak. „Életem legszebb napjait éltem akkor, de a 400 gyorson szerzett győzelem után nem tudtam igazából felszabadultan ünnepelni, ott viszont eszembe jutott ez a dolog és végre igazán elengedtük magunkat.” – nyilatkozta az ötszörös olimpiai bajnok a tíz évvel ezelőtti döntő után történtekről.

Az ausztrálok jubileumi ünneplését a NOB elnöke, Jacques Rogge nem tudott részt venni, igaz videó üzenetben köszöntötte a résztvevőket. Az úszók (Grant Hackett, Susie O’Neill és Libby Trickett is jelen volt) mellett a vancouveri olimpia ausztrál sztárja, Torah Bright is ott volt az ünnepségen, valamint teljes létszámban megjelent - a Görgényi István irányításával - a női vízilabdázás első olimpiai bajnoki címét megszerző ausztrál csapat is. Az ünnepi megemlékezés az esti órákban hatalmas kerti partival zárult, ahova a tíz évvel ezelőtti önkéntesek (47.000-en) valamennyien hivatalosak voltak.

A franciák sem akarnak kimaradni a jóból... Azok után, hogy a 2018-as téli olimpiai játékok megrendezésért harcban lévő Pyeongchang városa a műkorcsolya aktuális olimpiai bajnokával, Yu Na Kim-mel, a németországi München városa pedig Katarina Witt-tel kampányol, a harmadik rivális is olimpiai bajnokot nyert meg kampányarcnak. Az elmúlt hét végén ugyanis a háromszoros olimpiai bajnok Marie-José Pérec megerősítette, hogy szerepet vállal az Annecy-2018 pályázat sikerre vitelében. A beszédes „gazella” becenévre hallgató francia futónő Barcelonában nyerte meg a 400 méteres síkfutást, majd Atlantában duplázott (200, 400), ráadásul a centenáriumi nyári játékokon ő volt a francia küldöttség zászlóvivője is a megnyitón. Amúgy eddig sem voltak híján a nagy neveknek a franciák, igaz az Albertville-ben mogulban győztes Edgar Grospiron (a pályázati bizottság vezetője) neve csak a téli sportokat közelről követők számára ismert, Pérec viszont már teljesíti a „világszerte ismert sportsztár” valamennyi kritériumát.

Marie-José Pérec sportolói pályafutása furcsa módon ért véget, amely szintén köthető az olimpiákhoz. A francia futónő ugyanis nagy esélyesként érkezett a 2000-es sydney-i olimpiára, ahol a Cathy Freeman-el történő összecsapása előtt egy nappal hazautazott. Az indoklás meglehetősen banális volt, a média által „hajszolt” futónőnek ugyanis elege lett a felhajtásból, így önként mondott le a történelmi triplázás lehetőségéről az egykörös távon. Pérec vett már részt olimpiai kampányban, hiszen a 2012-es nyári játékok megrendezésre pályázó Párizs pályázatát is segítette már (sikertelenül), így tudja, hogy most mire vállalkozott. A sporttól és a médiától amúgy sem távolodott el, hiszen visszavonulása óta a francia tulajdonú Eurosport sport csatornánál dolgozott kommentátorként.

A közelmúltban a Spuri Futómagazinban jelent meg egy terjedelmes írás minden idők egyik legnagyszerűbb atlétájáról, Paavo Nurmiról. A szerző (tapirka1014) engedélyével az alábbiakban közöljük a cikket a finn legendával kapcsolatban:

Az 1920-as évek finn csodáját sokan minden idők legjobb hosszútávfutójának tartják. Ez persze teljesen szubjektív, de az eredményei önmagukért beszélnek. 3 olimpián, 12 futószámban indult, nyert 9 arany- és 3 ezüstérmet. Pályafutása során 22 hivatalos világcsúcsot ért el, valamint 29 fedettpályás, nem hivatalos világcsúcsot. Volt olyan rekordja, amelyet csak 29 év után sikerült megdönteni. Paavo Johannes Nurmi 1897 július 13-án született a délnyugat finnországi Turkuban. Édesapja korán meghalt, így már gyerekkorában komoly állóképességre tett szert, a házimunkák közül a favágás és a vízhordás volt az ő feladata.15 éves volt, amikor az 1912-es stockholmi olimpiai játékokon a másik legendás finn futó, Hannes Kolehmainen 3 aranyérmével „felfutotta” Finnországot a világ futótérképére. Az ifjú Paavo eldöntötte, hogy ő is hasonló sportoló akar lenni, beszerezte első pár futócipőjét és komolyan edzeni kezdett.

Néhány évig még indult hazai amatőr versenyeken, 1934-ben aztán befejezte karrierjét. Építőipari vállalkozást alapított, mely 40 épületet emelt Helsinkiben. A sport utáni életében kerülte a nyilvánosságot, teljes visszavonultságban élt. 1952-ben a helsinki olimpiai játékok megnyitóján 70 000 ember bíztatása közepette futott be a stadionba és gyújtotta meg a lángot. 70 éves korában sikerült rábírni egy interjúra, de azt is csak azért vállalta, mert az akkori finn miniszterelnök, Urho Kekkonen kérdezte.Élete utolsó éveit súlyos betegen élte le, 1973. október 2-án halt meg Helsinkiben. Állami temetést kapott, a fővárosban ravatalozták fel, majd szülővárosában, Turkuban helyezték örök nyugalomra.

Szerdán 79 éves korában catonsville-i otthonában elhunyt a férfi kalapácsvetés melbourne-i olimpiai bajnoka, Harold Connolly. Az egykori kitűnő atléta a rendszeres napi edzését végezte szobakerékpárján, amikor elszédült, a földre esve beütötte fejét, így veszítette életét. A hírt az amerikai sportoló második felesége, az egykori háromszoros olimpikon (1960-1968 között) Patricia Daniels jelentette be a sajtónak. Az akkor mindössze 25 esztendős atléta nagy meglepetésre győzött 1956-ban, ahol az esélyesebb szovjet kalapácsvetőket előzte meg. Az amerikai versenyző egy kis furfangot is segítségül hívott a győzelemhez, hiszen a döntő előtti napon a késő esti edzései után a 70 méteres vonal közelében hagyott nyomokat kalapácsával, hogy ezzel sokkolja ellenfeleit, akik másnap reggel a nyomokat látva úgy gondolták, hogy Connolly verhetetlen. A kis Harold eredetileg súlylökőként kezdte pályafutását, de a sportági legendárium szerint akkor váltott át a kalapácsvetésre, amikor az edzésen elkezdte visszadobni a szert a specialistáknak és kiderült, hogy ő messzebbre tudja dobni a kalapácsot, mint ők…

Connolly azok közé tartozott, akiről a születéskor kevesen mondták volna meg, hogy igazi bajnok lesz. Az 1931 augusztus elsején született sportoló bal keze a szülés során megsérült (a kar idegvégződései szenvedtek károsodást), később pedig gyermekként 13 alkalommal el is törte azt. A bal kéz ennek megfelelően sutább is maradt, mint a jobb és végül közel 10 cm-el rövidebbre nőtt. Az akkori élményekről így irt visszaemlékezésében a későbbi világrekorder: „Kitaszítottnak, elesettnek éreztem magam akkoriban. Amikor rendszeresen ott ültem a kórház várótermében, akkor úgy éreztem, hogy mindenképpen csatlakozni akarok a normál társadalomhoz. Hátrányos helyzetű voltam, aki ismerte, átérezte, a saját bőrén tapasztalta azt, hogy milyen az, amikor az embert nem fogadják el. Akkoriban még nem létezett az a kifejezés, hogy parasportoló, nem kezelték méltóságteljesen a hozzám hasonló sportolókat.” 

Amikor az 1956-os olimpián megnyerte a férfi kalapácsvetők versenyét, akkor a fotósok azt kérték tőle, hogy pózoljon, ő azonban csak a jobb kezét emelte a magasba a siker jelzéseként. Mivel kalapácsvetésben alapvető a kar ereje, ebben nyilván hátrányt szenvedett az amerikai sportoló, aki ezt lábának fejlettebb izomzatával és pörgésének sebességével igyekezett kompenzálni. Connolly négy olimpián vett részt pályafutása során, az 1956-os siker után Rómában nyolcadik lett („Túl nagy nyomás volt rajtam" - nyilatkozta ekkor), majd Tokióban a hatodik helyen végzett, a mexikóvárosi olimpián pedig nem is jutott be a döntőbe. Az 1972-es olimpiára is szeretett volna eljutni, de az amerikai válogatón mindössze az ötödik lett, így nem jutott már ki Münchenbe. Sikerekben gazdag pályafutása során az amerikai versenyző hat alkalommal döntött világrekordot (1956 és 1965 között 68,54-ről 71,26-ra tornázta fel a legjobb eredményt, ebben a közel tíz éves időszakban csak ő javított rekordot, az ő csúcsát döntötte meg később Zsivótzky Gyula).

Connolly számára nem csak a győzelmet, hanem egy románc kezdetét is jelentette a melbourne-i olimpia, ahol megismerkedett a csehek diszkoszvető olimpiai bajnokával, Olga Fikotovával. A hideg háborúban egy cseh-amerikai kapcsolat nem volt éppen mindennapi, amelynek érdekében neki is sokat kellett tennie. Az olimpia utáni évben Connolly elutazott Prágába, hogy a cseh elnöktől kérjen engedélyt a pár által akkorra már komolyan tervezett esküvőre. Az esküvőt végül 1957-ben a csehszlovák fővárosban rendezték, ahol 40.000 ember ünnepelte a két olimpiai bajnok házasságkötését. A kapcsolat nem volt rövid életű, a pár Los Angelesben élt másfél évtizedig, igaz kapcsolatuk végül válással végződött 1973-ban. Egy évvel később Connolly már újra nősült, ekkor vette feleségül Patricia Danielst is, aki többek között a kitűnő sprinter, Evelyn Ashford edzője is volt. 

Az olimpiai ötpróba kapcsán a fiataloknak a nyolcvanas, kilencvenes évek nagysikerű sportverseny sorozata juthat az eszébe, amelyen állóképességi sportágak különböző távjait teljesítve tárgynyereményekért és olimpiai jutalomutazásért lehetett versenyezni. Pedig volt ötpróba verseny az olimpián is. A férfiaknál 1912-24 között, a nőknél pedig a hétpróba elődjeként 1964 és 1980 között - stílszerűen öt alkalommal - rendeztek ötpróbában olimpiai versenyeket. Az 1976-os montreali olimpia minden idők legszorosabb többpróba versenyét hozta, ahol végül hármas NDK siker született ötpróbában.

Az öt szám (100 méteres gátfutás, súlylökés, magasugrás, távolugrás és 200 méteres síkfutás) után két kelet-német sportoló, Siegrun Siegl és Christine Laser egyaránt 4745 ponttal zárt, közöttük végül csupán az döntött a távolugrás akkori világcsúcstartója (Montrealban ebben a számban ötödik lett csupán), Siegrun Siegl javára, hogy ő több számban (háromban az ötből) ért el magasabb pontszámot ellenfelénél. Érdekesség, hogy a harmadik helyezett Burglinde Pollak is csupán öt ponttal maradt el a győztesektől (4740 pont). Minden idők legszorosabb női ötpróba versenyén egy számmal a vége előtt Siegl még csak a hetedik helyen állt, a 200 méteren elért kimagasló idejével (23,09 sec) vette át a vezetést a versenyben. A záró szám előtt a legjobb nyolc versenyző 95 ponton belül volt egymáshoz képest, így hatalmas izgalmak előzték meg a 200 méteres síkfutást, ahol a legjobb nyolc versenyző természetesen egy futamba kapott besorolást. Az addig vezető szovjet Nagyezsda Tkacsenko nem futott jól, így alig fél perc alatt az első helyről az ötödikre esett vissza, ezzel pedig még a dobogóról is leszorult végül. Tkacsenko mégsem maradt aztán olimpiai aranyérem nélkül, mert négy év múlva Moszkvában, hazai pályán már nem talált legyőzőre ötpróbában. A montreali versenyen volt magyar versenyző is a mezőnyben, a 200 méteres távot 25,43 másodperc alatt teljesítő Papp Margit végül 4535 ponttal a nyolcadik helyen zárta női ötpóbázók versenyét.

Négy éves eltiltása után kedden Észtországban tért vissza az atlétikai pályára az amerikai sprinter, Justin Gatlin. Az egykori világ- és olimpiai bajnok atléta a Rakvere-ben rendezett verseny 100 méteres síkfutó számát nyerte meg 10,24-os időeredménye azonban meglehetősen közepesnek számít. A 9,85-ös egyéni legjobbal rendelkező Gatlin az előfutamhoz képest egy tizedet javított a fináléra, így sikerrel tért vissza az atlétikai pályára. Gatlin a jövőjére vonatkozó terveket firtató kérdéseket azonban egyelőre elhárította, az viszont biztos, hogy a hétvégén Tallinban is rajthoz áll majd. A 28 éves sprinter idén júliusban kapta vissza a versenyzési engedélyt, ugyanakkor nem volt könnyű dolga versenyt találnia.

A nagy európai versenyek szervezők között ugyanis van egy hallgatólagos megegyezés, amely szerint olyan sportolókat nem hívnak meg, akik korábbi doppingügyük miatt ártottak a sportágnak. Az észtországi szervezők nem tagjai az elit klubnak, így ők tárt karokkal várták őt. Gatlint visszaesőként 2008 januárjában - 2006-ig visszamenőleg - négy évre tiltotta el egy háromtagú bizottság, amelynek határozatát egy hónappal később megtámadta az atléta. A fellebbezés célja az volt, hogy a büntetést az első doppingvétségeknél szokásos két évre csökkentsék, miután a sportoló 2001-es első lebukása után bebizonyosodott, hogy a tiltott anyag egy olyan gyógyszerrel került a szervezetébe, amelyet gyermekkora óta tartó betegsége miatt szedett. A Nemzetközi Sportdöntőbíróság (CAS) azonban 2008 júniusában helybenhagyta az eltiltást, így Gatlin nem indulhatott a pekingi olimpián, büntetése pedig csak idén nyáron járt le.