Csütörtök 17 órakor hirdeti ki a Nemzetközi Sportdöntőbíróság (CAS), hogy milyen döntés született a 2008-as pekingi olimpia férfi kalapácsvető döntőjében doppingvétségen ért két fehérorosz versenyző ügyében, ezzel együtt pedig kiderül az is, hogy az eredetileg negyedikként záró Pars Krisztián megkapja-e az ezüstérmet. Egy korábbi cikkünkben már részletesen foglalkoztunk a kérdéssel, de kíváncsi vagyok, hogy ti milyen döntésre számítotok?
2010. április 20. 08:13
Olimpikon télen-nyáron
A Halmay Zoltán Olimpiai Hagyományőrző Egyesület áprilisi klubnapjának vendége Haklits András volt. A 32 éves szentpéterfai kalapácsvető három nyári olimpia után februárban, Vancouverben a horvát négyesbob csapat tagjaként szerepelt. Így elmondhatja magáról, hogy ő az egyetlen vasi sportoló, aki nyári és téli olimpiánis megméretette magát. Az olimpikonnal a jól sikerült teltházas esten– egyebek mellett – további terveiről is beszélgettünk. Az alábbiakban ebből közlünk részleteket.
Névjegy
1977. szeptember 23-án született Szombathelyen. Szülőfaluja a horvátok lakta Szentpéterfa. Németh Pál dobócsoportjában ismerkedett meg a kalapácsvetéssel. 1997-ben a horvát állam által felkínált lehetőséggel élve, felvette a horvát állampolgárságot. Miután ez időben az óriási hazai konkurencia miatt nem volt reális esélye a világversenyeken való részvételre, döntését edzője is támogatta. Már horvátként felvételt nyert az USA-beli Georgia egyetemre, ahol közgazdász diplomát szerzett. Kalapácsvetőként a sydney-i olimpián a 29., Athénben a 21., míg Pekingben már a 8. helyen végzett. A vb-kről egy 2009-es 7. helyezés a legjobb eredménye. 1999-ben az utánpótlás EB-n ezüstérmet nyert, most a felnőtteknél szeretné éremmel gazdagítni eredménylistáját. Tavaly őt választották az év atlétájának Horvátországban.
– Honnan jött az ötlet, hogy a jeges Forma 1-nek is becézett sportágban kipróbáld magad?
– Négy éve tévén néztem a torinói olimpia bob versenyeit, ahol a horvát csapat is elindult. Miután izgalmasnak találtam az őrült száguldást, elhatároztam, hogy az olimpia után megkeresem a horvát bobosokat. A gondolatot tett követte, 2006 őszén részt vettem az első edzőtáborozáson. A bobosoknál egyébként nem ritka, hogy atléták, főként sprinterek és dobóatléták alkotják a csapatot kiegészülve a kormányossal. Bár az atlétikai szövetség nem örült az ötletemnek, de hallgatólagosan tudomásul vette döntésemet.
– A vancouveri részvételhez az ötlet önmagában kevés lett volna…
– Valóban. Tavaly a kvalifikációs versenyek előtt csapatunk az 53. helyen állt a világranglistán. Innen indulva kellett megcéloznunk a biztos részvételt jelentő világranglista első 30 hely egyikét. A 11 selejtező futamot európai és amerikai helyszíneken rendezték. Bár többünket – így engem is – sérülések hátráltattak, végül január közepére biztossá vált indulásunk, huszonhetedikként kerültünk ki az olimpiára. – Milyen volt az olimpia testközelből?
–Miután három nyári olimpián már részt vettem, volt összehasonlítási alapom. Mi, bobosok a Vancouvertől messze lévő Whitlerben voltunk elszállásolva. Így a játékok hangulatából nem sokat érzékeltünk, mondhatni családias körülmények között készültünk. A megnyitó ünnepségre azért eljutottunk, felemelő érzés volt mindannyiunk számára.
– A whistleri jégcsatornáról félelmetes hírek járták be a világot, de milyen volt valójában?
– Ezen a csatornán a hivatalos edzések során csúsztunk le először, s már ekkor érzékeltük, hogy egy rendkívül gyors, technikás pályával van dolgunk. Elsődleges célunk az volt, hogy ne hibázzunk, és teljesítsük a kötelező két borulás nélküli célba érést. Az első edzésen óvatosan, betolás nélkül ereszkedtünk le, és így is csaknem 140 kilométer per órás sebességgel felborult a csapat, de a következő napon sikerült teljesíteni a rajthoz állas jogát. Egyébként az edzések alatt a 30 csapatból 25 teljesítette csak az indulás feltételeit. A maximális sebesség 154 kilométer per óra volt, mi is 150 körül mentünk a versenyen. A mi csapatunk ténylegesen amatőr körülmények között készült. Nem volt külön technikai stábunk, csak a korcsolyák csiszolása napi szinten 3-4 órát vett igénybe, és ezen kívül rengeteg idő ment el a bob javításával. Egy jobb bobnak az értéke mintegy 50-60 ezer euró. Sajnos a sérülésem a versenyig nem jött teljesen rendbe, így tartalékként én voltam a felelős a csapat körüli összes teendőért, ráadásul mindenkinek a pozícióját be kellett gyakorolnom, felkészülve arra, ha bárki megsérül, helyettesítenem kell majd.
– Ez végül a 3. és 4. futamban bekövetkezett…
– Igen, miután csapatunk szinte minden tagja valamilyen sérüléssel bajlódott, a sors úgy hozta, hogy harmadik emberként kellett beszállnom a csapatba. Hatalmas megpróbáltatás, egyben élmény volt a verseny. Úgy vélem, hogy a megszerzett 20. hellyel kellemes meglepetést okoztunk, ráadásul felülmúltuk a torinói szereplést.
– Mik a terveid a közeljövőt illetően?
– Hamarosan kezdődik az atlétikai versenyszezon, gőzerővel készülök az Európa-bajnokságra. A sok helyezés után most már az éremszerzés a célom. A kalapácsvető szezon után bobban megkezdjük a felkészülést a 2011-es németországi VB-re. Miután sokat készülünk ott, ez számunkra szinte hazai pályának számít majd, így bízom a jó szereplésben. Bobozásban hosszabb távra nem tervezek, atlétikában azonban már a londoni olimpia lebeg a szemem előtt.
– Négy éve tévén néztem a torinói olimpia bob versenyeit, ahol a horvát csapat is elindult. Miután izgalmasnak találtam az őrült száguldást, elhatároztam, hogy az olimpia után megkeresem a horvát bobosokat. A gondolatot tett követte, 2006 őszén részt vettem az első edzőtáborozáson. A bobosoknál egyébként nem ritka, hogy atléták, főként sprinterek és dobóatléták alkotják a csapatot kiegészülve a kormányossal. Bár az atlétikai szövetség nem örült az ötletemnek, de hallgatólagosan tudomásul vette döntésemet.
– A vancouveri részvételhez az ötlet önmagában kevés lett volna…
– Valóban. Tavaly a kvalifikációs versenyek előtt csapatunk az 53. helyen állt a világranglistán. Innen indulva kellett megcéloznunk a biztos részvételt jelentő világranglista első 30 hely egyikét. A 11 selejtező futamot európai és amerikai helyszíneken rendezték. Bár többünket – így engem is – sérülések hátráltattak, végül január közepére biztossá vált indulásunk, huszonhetedikként kerültünk ki az olimpiára. – Milyen volt az olimpia testközelből?
–Miután három nyári olimpián már részt vettem, volt összehasonlítási alapom. Mi, bobosok a Vancouvertől messze lévő Whitlerben voltunk elszállásolva. Így a játékok hangulatából nem sokat érzékeltünk, mondhatni családias körülmények között készültünk. A megnyitó ünnepségre azért eljutottunk, felemelő érzés volt mindannyiunk számára.
– A whistleri jégcsatornáról félelmetes hírek járták be a világot, de milyen volt valójában?
– Ezen a csatornán a hivatalos edzések során csúsztunk le először, s már ekkor érzékeltük, hogy egy rendkívül gyors, technikás pályával van dolgunk. Elsődleges célunk az volt, hogy ne hibázzunk, és teljesítsük a kötelező két borulás nélküli célba érést. Az első edzésen óvatosan, betolás nélkül ereszkedtünk le, és így is csaknem 140 kilométer per órás sebességgel felborult a csapat, de a következő napon sikerült teljesíteni a rajthoz állas jogát. Egyébként az edzések alatt a 30 csapatból 25 teljesítette csak az indulás feltételeit. A maximális sebesség 154 kilométer per óra volt, mi is 150 körül mentünk a versenyen. A mi csapatunk ténylegesen amatőr körülmények között készült. Nem volt külön technikai stábunk, csak a korcsolyák csiszolása napi szinten 3-4 órát vett igénybe, és ezen kívül rengeteg idő ment el a bob javításával. Egy jobb bobnak az értéke mintegy 50-60 ezer euró. Sajnos a sérülésem a versenyig nem jött teljesen rendbe, így tartalékként én voltam a felelős a csapat körüli összes teendőért, ráadásul mindenkinek a pozícióját be kellett gyakorolnom, felkészülve arra, ha bárki megsérül, helyettesítenem kell majd.
– Ez végül a 3. és 4. futamban bekövetkezett…
– Igen, miután csapatunk szinte minden tagja valamilyen sérüléssel bajlódott, a sors úgy hozta, hogy harmadik emberként kellett beszállnom a csapatba. Hatalmas megpróbáltatás, egyben élmény volt a verseny. Úgy vélem, hogy a megszerzett 20. hellyel kellemes meglepetést okoztunk, ráadásul felülmúltuk a torinói szereplést.
– Mik a terveid a közeljövőt illetően?
– Hamarosan kezdődik az atlétikai versenyszezon, gőzerővel készülök az Európa-bajnokságra. A sok helyezés után most már az éremszerzés a célom. A kalapácsvető szezon után bobban megkezdjük a felkészülést a 2011-es németországi VB-re. Miután sokat készülünk ott, ez számunkra szinte hazai pályának számít majd, így bízom a jó szereplésben. Bobozásban hosszabb távra nem tervezek, atlétikában azonban már a londoni olimpia lebeg a szemem előtt.
2010. április 13. 11:48
Kinek kell az ezüstérem?
Nekem bizony kéne az a fránya ezüstérem. Ha olimpiai negyedik helyezett lennék és az előttem lévő két versenyzőt doppingvétség miatt a kizárás fenyegetné, akkor bizony joggal bíznék abban, hogy előbb-utóbb a nyakamba kerül a medália. A pekingi olimpia óta, immáron több mint másfél év óta húzódó ügyben persze a legkevésbé sem Pars Krisztián a hibás. Az a versenyző, aki a selejtező megnyerése után 2008 augusztusában 80,96 méteres dobásával a negyedik helyen zárta az olimpiai finálét. Utóbb aztán kiderült, hogy az előtte végző két fehérorosz dobó, Ivan Tyihon és Vagyim Gyevjatovszkij vétett a doppingszabályok ellen, így Pars elméletileg előreléphet a második helyre. Az újabb magyar ezüstről szóló hírek már az olimpia után, 2008 szeptember elején megjelentek, de a WADA-IAAF-NOB fémjelezte Bermuda-háromszögből azóta sem sikerült kihámozni a végső döntést, amely joggal követelhetné számunkra az érmet a fehéroroszoktól. Az athéni olimpia után a vétkesnek nyilvánított magyar sportolókat (Annus Adrián, Fazekas Róbert, Gyurkovics Ferenc) villámgyorsan megfosztották érmeiktől és már a pekingi vétkesek (az 1500-on aranyérmes Rasid Ramzi és az országúti versenyen ezüstérmes Davide Rebellin) is réges-régen megbűnhődtek. Hogy akkor mégis ki a hunyó a Pars-kontra-ezüstérem ügyben, na ez az, amit senki sem tud, vagy senki nem akar kimondani. Mi azért lassan már várnánk az ügy hivatalos befejezését. Az utóbbi időben egyre pontosabb Internetes enciklopédia, a Wikipedia is másodikként hozza Pars Krisztiánt a pekingi kalapácsvető döntőben, más kérdés, hogy a körmendi születésű, de egyelőre olimpia éremmel -de facto- nem rendelkező klasszisunkat ez cseppet sem vigasztalja.
Amúgy annak idején Levitzky Károly evezős az 1908-as londoni olimpián szerzett bronzérmére (amely dr. Hencsei Pál és Ivanics Tibor lausanne-i kutatásai után került nyilvánosságra 2000-ben) is 92 évet kellett várni, ha ezt vesszük alapul, akkor Pars Krisztián (és leszármazottai) is berendezkedhetnek még egy hosszas várakozási folyamatra…
2010. február 21. 09:48
Ray Ewry méltó utóda
Hatalmas bravúrt vitt véghez a svájci Simon Ammann a vancouveri olimpián, a nyolc év kihagyás után mindkét egyéni síugró versenyt megnyerő Ammann ugyanis megismétlete a XX. század elején versenyző amerikai atléta, Ray Ewry teljesítményét. Olyanra ugyanis (a téli és a nyári játékok összesített történetében) korábban csak egyszer volt példa tudomásom szerint, hogy valaki nyolc év különbséggel tudjon két egyéni versenyszámban is győzni. Ewry 1900-ban és 1908-ban nyerte meg a helyből távolugrást és a helyből magasugró versenyszámot is, igaz ő a svájci ugróval ellentétben a köztes olimpián (1904-St. Louis) is megnyerte a két számot.
Az olimpiai játékok történetének különlegességeivel foglalkozó blog. Érdekességek, számok a puszta hírek mögül mind a téli, mind pedig a nyári olimpiákról.
Utolsó kommentek