Nyomasztó pára telepedett azon az 1900. évi reggelen a Szajna-partra. A versenyzők szép sorban gyülekeztek a számukra kijelölt stég mellett, bőszen vizsgálgatták hajóikat, vajon minden rendben van-e rajta. Így tett az a két holland férfi is, de közben idegesen toporogtak. A távoli toronyóra éppen negyedet kongatott, amikor egyikük, Roelof áttekintett a hajót buzgón sikáló Francois-ra.

- De hol van Hermanus?

A válasz csak egy puszta vállvonogatás volt a társ részéről, miközben Roelof az előző estén kezdett gondolkodni. Barátjuk, egyben a Minerva Amsterdam nevet viselő egység kormányosa igen bohém fickónak számított „fapapucsos” evezős körökben, és mindketten tisztán emlékeztek arra, hogy a szállás előtt látták Hermanust, amint egy felettébb csinos, ám annál inkább ledérnek tűnő hölgy kíséretében elsietett az éjszakába. Csakhogy azóta már régen fel kellett volna ébrednie, a pár frankos „gázsi” lecsengetése után sietve otthagyni ezt az éjszakai pillangót, elvégre nem dőzsölni küldte őket egyesületük a nem is olyan messzi gallföldre.

A két fiatalember versenylázát hamar felváltotta a kétségbeesés. Elvégre ők az esélyesek, ebben az esztendőben senki sem győzte le őket, de ha nincs Hermanus, nekik „annyi”, azaz szemernyi reményük sem marad a sikerre. De Hermanus alakja még távolról sem tűnt fel a folyóparton. Nem tehetnek mást, kormányost kell keríteni, mindenáron.

De ki lehet az erre alkalmas ember? A vetélytársaktól ugye nem kérhetnek kölcsönt, haza ugye nem táviratozhatnak, mert nyakukon a rajt, hát körbenéztek a környéken. Lám, Roelof megpillantott egy tizenegy-tizenkét éves forma legényként, amint lelkesen kacsáztatta kavicsait a vízbe. Egy füttyentés és a megszeppent fiú már ott is állt a két megtermett evezős előtt. Francois, aki tökéletesen beszélt franciául, vitte a szót:

- Tudod-e mi ez? – mutatott rá versenyeszközükre.

- Persze, csónak – felelte lesütött szemmel a gyermek.

- Lenne kedved nekünk segíteni? – jött az újabb kérdés, mire a fiú szemei kikerekedtek, halvány mosoly jelent meg a szája szegletében és egy „igen" válasszal már meg is köttetett az üzlet.

Már csak bő öt perc maradt a rajtig, így aztán sebtében szembesült leendő feladataival az apró ember. Francois gondosan elmagyarázta neki, mit kell tennie az út során, milyen vezényszavakat kell kiáltania, azt hányszor kell megismételni. Addig Roelof jelezte a versenybíróságnak, a „Minerva Amsterdam” felkészült a startra, lesz kormányosuk.

Rajtjelre nekilódultak a hajók és hatalmas csatában, ha csak kis különbséggel is a holland egység alkalmi kormányos segítséggel nagy-nagy diadalt aratott. Roelof és Francois nem győzött heves kézfogások közepette megköszönni a helyzet valóságából mit sem értő legénynek a segítséget, aki fel sem fogta, hogy ő most olimpiai bajnok lett.

A két holland férfi az eredményhirdetés után még közös fotók készített a fiúval, aztán a francia srác elköszönt, és továbbállt. Hazaérve bizonyára elmesélte a mamának, hogy két bácsi mire kérte meg a Szajna partján, és hogy milyen jó kis muri volt velük a játék.

Így lett Francois Brandt és Roelof Klein – meg utólag, a NOB-nak köszönhetően a távol maradó Hermanus Brockmann is – olimpiai bajnok, így vonult be a sporttörténelembe a párizsi fiú is, akinek kiléte máig ismeretlen, hiszen a nagy sietségben az evezősök még a nevét sem kérdezték meg.