Szurkolj Londonban !

Nyomasztó pára telepedett azon az 1900. évi reggelen a Szajna-partra. A versenyzők szép sorban gyülekeztek a számukra kijelölt stég mellett, bőszen vizsgálgatták hajóikat, vajon minden rendben van-e rajta. Így tett az a két holland férfi is, de közben idegesen toporogtak. A távoli toronyóra éppen negyedet kongatott, amikor egyikük, Roelof áttekintett a hajót buzgón sikáló Francois-ra.

- De hol van Hermanus?

A válasz csak egy puszta vállvonogatás volt a társ részéről, miközben Roelof az előző estén kezdett gondolkodni. Barátjuk, egyben a Minerva Amsterdam nevet viselő egység kormányosa igen bohém fickónak számított „fapapucsos” evezős körökben, és mindketten tisztán emlékeztek arra, hogy a szállás előtt látták Hermanust, amint egy felettébb csinos, ám annál inkább ledérnek tűnő hölgy kíséretében elsietett az éjszakába. Csakhogy azóta már régen fel kellett volna ébrednie, a pár frankos „gázsi” lecsengetése után sietve otthagyni ezt az éjszakai pillangót, elvégre nem dőzsölni küldte őket egyesületük a nem is olyan messzi gallföldre.

A két fiatalember versenylázát hamar felváltotta a kétségbeesés. Elvégre ők az esélyesek, ebben az esztendőben senki sem győzte le őket, de ha nincs Hermanus, nekik „annyi”, azaz szemernyi reményük sem marad a sikerre. De Hermanus alakja még távolról sem tűnt fel a folyóparton. Nem tehetnek mást, kormányost kell keríteni, mindenáron.

De ki lehet az erre alkalmas ember? A vetélytársaktól ugye nem kérhetnek kölcsönt, haza ugye nem táviratozhatnak, mert nyakukon a rajt, hát körbenéztek a környéken. Lám, Roelof megpillantott egy tizenegy-tizenkét éves forma legényként, amint lelkesen kacsáztatta kavicsait a vízbe. Egy füttyentés és a megszeppent fiú már ott is állt a két megtermett evezős előtt. Francois, aki tökéletesen beszélt franciául, vitte a szót:

- Tudod-e mi ez? – mutatott rá versenyeszközükre.

- Persze, csónak – felelte lesütött szemmel a gyermek.

- Lenne kedved nekünk segíteni? – jött az újabb kérdés, mire a fiú szemei kikerekedtek, halvány mosoly jelent meg a szája szegletében és egy „igen" válasszal már meg is köttetett az üzlet.

Már csak bő öt perc maradt a rajtig, így aztán sebtében szembesült leendő feladataival az apró ember. Francois gondosan elmagyarázta neki, mit kell tennie az út során, milyen vezényszavakat kell kiáltania, azt hányszor kell megismételni. Addig Roelof jelezte a versenybíróságnak, a „Minerva Amsterdam” felkészült a startra, lesz kormányosuk.

Rajtjelre nekilódultak a hajók és hatalmas csatában, ha csak kis különbséggel is a holland egység alkalmi kormányos segítséggel nagy-nagy diadalt aratott. Roelof és Francois nem győzött heves kézfogások közepette megköszönni a helyzet valóságából mit sem értő legénynek a segítséget, aki fel sem fogta, hogy ő most olimpiai bajnok lett.

A két holland férfi az eredményhirdetés után még közös fotók készített a fiúval, aztán a francia srác elköszönt, és továbbállt. Hazaérve bizonyára elmesélte a mamának, hogy két bácsi mire kérte meg a Szajna partján, és hogy milyen jó kis muri volt velük a játék.

Így lett Francois Brandt és Roelof Klein – meg utólag, a NOB-nak köszönhetően a távol maradó Hermanus Brockmann is – olimpiai bajnok, így vonult be a sporttörténelembe a párizsi fiú is, akinek kiléte máig ismeretlen, hiszen a nagy sietségben az evezősök még a nevét sem kérdezték meg.

Szegény Coubertin báró nem erre számított. Az olimpiai játékok felújításának francia atyamestere arra gondolt, szülőhazájában hasonló tetszésre talál majd a régi görög versenyjátékok felélesztése, mint négy évvel korábban, Hellénföldön. Csalódnia kellett, mert az 1900-as párizsi viadalok „A zűrzavarok olimpiája” néven vonultak be a történelembe.

No persze ebben a csalódásban nagymértékben közrejátszott a modern olimpizmus csecsemő-állapota, illetve az a cseppet sem elhanyagolható tény, hogy a gall főváros abban az esztendőben világkiállítást rendezett, ami ugyebár világpolitikai szempontból is magasabb rangú esemény. Így történt meg az a csúfság, hogy szó szerint a kutya sem törődött a versenyekkel. Mi magyarok, mármint Franciaországba utazó maroknyi küldöttségünk is megitta a levét ennek a mellőzöttségnek. Kezdődött azzal, hogy a delegációt senki sem várta a vasúti pályaudvaron, a szállás pedig olyan környezetben, a külvárosban volt, ahol többnyire a hölgyek ősi mesterségének űzői telepedtek meg.

Az atlétikai rendezvények helyszínének, egy szerény kis pályát jelöltek ki a Boulogne-i erdőben, amit, nos, még jóindulattal sem lehetett ideális állapotúnak nevezni. A futóversenyek egyenese emelkedett egy kissé, ami annyira nem is baj, de hát telis-teli volt apró, már-már „ínszaggató” göröngyökkel. Persze ezekre a körülményekre teljesen fittyet hánytak az amerikai atléták, legnagyobb klasszisuk, Alvin Kraenzlein négyszer nyert – hozzá kell tenni, hogy ebből kétszer azért, mert a vallási nézeteik miatt vasárnap nem versenyző honfitársai a távolugrásban és a hatvan méteres futásban nem indultak. A dobószámokban próbálkozóknak meg attól kellett tartani, hogy ha nem céloznak pontosan, ha nem hajtják végre tökéletesen a mozdulatot, a sportszer könnyedén a környező fák ágainak hajtásain landolhat. Talán éppen ennek az „ad hoc” kivitelezett célzótechnikának (is)  köszönheti Bauer Rudolf  - egyébként ő dobott a világon először forgómozgásból -, hogy nevesebb vetélytársait megelőzve, a diszkoszvetésben megszerezte egyetlen párizsi elsőségünket.

A maratoni futás is számos furcsaságot hozott. Az útvonalat Párizs belvárosában, zegzugos utcák során át határozták meg, ami ugye sok-sok évtizeddel a GPS feltalálása előtt merő labirintusnak tűnhetett a nagyvárosi rengetegben könnyen eltévedő sportolóknak. A merész vállalkozók közül sokakat bizony tévesen igazított útba a helyi rendőr, nem csoda hát, ha a győzelmet egy „civilben” helybéli pékinas legény, bizonyos Theato aratta, aki már csak „lótifuti” munkája kapcsán is bámulatos ügyességgel tájékozódott.

Párizshoz köthető minden idők legfiatalabb olimpiai bajnoka. Csak éppen a nevét nem jegyezte le a krónika. Történt ugyanis, hogy a holland kormányos kétevezős tagjai, Francois Brandt és Roelof Klein kis híján pánikba estek a rajt előtt, mert nem jelent meg kormányosuk, Hermanus Brockmann. Nosza rajta, füttyentettek egy, a közelben bámészkodó fiúcskának. Rögtönzött előadás keretében kitanították alkalmi mesterségéről, így menet közben ez a tizenkét éves forma legényke diktálta a „hórukkokat” a fapapucsos duónak, akik ezzel a segédlettel lettek elsők. Még közös fotóra is felkérték a fiút, aki aztán, ahogy előbukkant, tova is tűnt a semmibe.

Az úszóversenyek különlegessége a gátúszás volt. Maga a Szajna átszelése nem okozhatott volna különösebb gondot a „kallózó pajtásoknak”, de a szervezők gondosan, úgy tízméterenként egy-egy hordót tettek az útba, azon kellett átevickélni az úszóknak. Aki átbújt alatta – bár erről nem szólnak históriák – biztosan a kizárás sorsára jutott.

Az első párizsi olimpia tehát nem a világraszóló sikerekről, a hatalmas rekordokról, hanem effajta „csacskaságok” révén vonult be az „ötkarikás köztudatba”.

Kérdés: Az első párizsi olimpián ebben az atlétikai számban a házigazdák annyira esélyesnek találták magukat, hogy „kegyesen” engedélyezték legnagyobb riválisuknak, más nemzetbélivel egészítsék ki „állományukat”, de aztán mégis pórul jártak. Mely versenyszámban történt mindez, mely ország csapata és kivel egészült ki, illetve miért nem hirdettek harmadik helyezettet?

A maratoni futás sem nélkülözött furcsaságokat. A szervezők ugyanis Párizs belvárosában jelölték ki a távot, szűk utcákon, sikátorokon kellett áthaladniuk a futóknak, és nem egy atléta eltévedt a labirintusban. Csak az úszta meg a kalandot, aki jól ismerte a zegzugos utcákat. A helyi pékinas, a francia Theato így könnyedén elboldogult a nehézségekkel, megszerezve az aranyérmet.

Hallott már valaki gátúszásról? Nos, a Szajnán ilyen versenyszámban is hirdettek első helyet. A vízben tízméterenként egy-egy hordót kötöttek ki, ezeken kellett átevickélniük az úszóknak, míg célba értek. A magyar sportolók is képviseltették magukat a második újkori olimpián. Közülük Bauer Rudolf a diszkoszvetésben ért el első helyet, főként addig sehol sem alkalmazott forgó technikájának köszönhetően.