Ha egy világbajnok, aki mellesleg a sportág legnagyobb olimpiai éremesélyese erős kritikát fogalmaz meg saját sportága országos szakszövetségének működésével kapcsolatban, akkor erre bizony érdemes felfigyelni, mit több, rengeteg valóságalapot kell feltételezni a történtek hátterében. Márpedig Sidi Péter, aki kis hazánk első londoni kvalifikációs „jegyét” harcolta ki tavaly egy gyönyörű sportlövő vb-címmel, nemrégiben ezt tette meg. Fő érve az volt, hogy nem működik megfelelően a Magyar Sportlövő Szövetség, nincs koncepciója a sportág felélesztésére és nagyobb népszerűsítésére, legfőképpen pedig nem dolgozott ki hatékony stratégiát arra nézve, hogy minél több lövészünk legyen ott Londonban, s folytassa azt a hegemóniát, ami Prokopp Sándor óta Igaly Diánáig bezáróan fényes medálokat hozott országunknak.

Ilyenkor egy magára valamit is adó sportági szövetség mélyen magába néz. Számot vet a közelmúlttal, igyekszik okokat találni például arra, miként fordulhat elő, hogy egy rangos verseny órákon keresztül áll, mert áramszünet lett az otthont adó létesítményben, ami pedig egy olyan hatalmas koncentrációt kívánó sportban, mint a céllövészet, felettébb megzavarja még a kezdő versenyzőt is. De nem, Krzyzewsky Miklós elnök úr, nagy jogászi fortéllyal inkább visszatámad, fegyelmi tárgyalással fenyegetőzik, igyekszik megfélemlíteni, amolyan „mea culpára” kényszeríteni a „vezérbikát”. Nagy valószínűséggel attól tart, hogy ez a kirakatember, ha sokáig morgolódik, biztos, hogy híveket toboroz maga köré, netán palotaforradalmat kiált ki, ezáltal pedig ő, az elnök belebukik a küzdelemre, lemondásra kényszerül, márpedig a megszerzett hatalmat senki sem ereszti ki könnyen a kezéből. Igen, sajnos ez a jellemző, nem csak sportlövők háza táján, de számos más – ha nem éppen mindegyik - sportági szakszövetségben.

Az apparátus foggal-körömmel ragaszkodik nagy nehezen, karriervágya, hataloméhsége révén kiépített pozícióihoz, nehezen, vagy egyáltalán nem tűri az ésszerű és reális „alulról jövő” kritikát, és önbírálat helyett támadásba lendül, vagy ami rosszabb „rá se ránt” az esetre, nem törődik vele, léggömbként gyorsan kilyukasztja, hogy ne emelkedhessen magasabbra. Jó lenne tehát, ha a sportlövők honi vezetése inkább jó alaposan megtárgyalná Sidi Péter észrevételeit, bevonná őt is az esetleges megoldások keresésébe, és nem holmi fegyelmi ügyekkel dobálózna. Mert az lenne a cél, hogy a puskás fiatalember mellé még néhány érem – és pontesélyest „felépítsenek”, minden háttértámogatást megadva, hogy London után majd ne szégyenfoltként emlékezzenek a magyar sportlövők teljesítményére.