Szurkolj Londonban !

Tizenöt évnyi versenyzés után befejezi aktív pályafutását a németek tizenkétszeres paralimpiai bajnok sífutója Verena Bentele. A vancouveri paralimpia nagy sztárja volt a német sífutó és biatlonos, Verena Bentele, aki a kanadai városban megszerzett öt aranyérmével már tizenkétszeres paralimpiai bajnoknak mondhatja magát. A másfél évtizedes aktív sportolói pályafutás az ötkarikás játékokon még 1998-ban Naganóban (1 aranyérem) kezdődött, majd Salt Lake City (4) és Torinó (2) után Vancouverben teljesedett ki. A 29 esztendős vak sportolónő a közelmúltban még részt vett a 2018-as müncheni téli olimpia kampányában is, most pedig hétfőn jelentette be, hogy befejezi sportolói pályafutását.

„Szocsi 2014, vagy a karrier befejezése. Az utóbbi napokban és hetekben már csak ezen jártak a gondolataim. Természetesen egy kicsit szomorú vagyok a visszavonulásom miatt, de azért persze jó érzésekkel hagyom abba az élsportot” - nyilatkozta Bentele, aki már a privát életre is gondolt döntésekor, hiszen mostantól egy, a németországi iskolai spotot segítő alapítványnál dolgozik majd. 

A háromszoros olimpiai bajnok norvég sífutóról, Vegard Ulvang-ról eddig is lehetett tudni, hogy minden őrültségre kapható. Korábban sílécen átszelte már Grönlandot (600 km), kenuval végighaladt Szibéria folyóin, emellett pedig számos magas hegycsúcsot hódított már meg. A Nemzetközi Síszövetség (FIS) jelenlegi vezérkarához tartozó egykori legenda most élete kalandját vállalta be, hiszen csütörtökön ő is útnak indult a Déli-sark felé tartó centenáriumi expedícióval. A legendás előd előtt tisztelgő utazás pontosan azon az úton halad majd, ahol Amundsen 1911-ben elérte a Föld legdélebbi pontját és ugyanannyi időt is vesz majd igénybe. A három társával (Jan-Gunnar Winther, Stein P. Aasheim, Harald Dag Jolle) együtt a kalandba belevágó Ulvang így a tervek szerint idén december 14-én éri el a Déli-sarkot. A norvég sífutóval a Nemzetközi Síszövetség honlapja még az indulás előtt készített interjút az expedícióról:

- Vegard, ez lesz életed leghosszabb sítúrája, milyen tervekkel vágsz neki?
- Száz évvel ezelőtt Amundsen elsőként érte el a Déli-sarkot, amely hatalmas teljesítmény volt annak idején. Mi négyen szeretnénk ugyanazt az 1300 kilométeres utat végigjárni. Bízunk benne, hogy az 55 nap elég lesz arra, hogy elérjük a célunkat.”

- Kik lesznek az expedíció résztvevői?
- Szeretnénk a saját utazásunkon keresztül visszaadni Amundsen teljesítményét. Olyan csapatot állítottunk össze, akik nagyjáéból modellezik az akkori expedíció tagjait és képességeit. Én vagyok a síző, aki rendelkezik a tájékozódáshoz is szükséges képességekkel. Van velünk egy tudós is, aki a hosszú túra alatti tudományos kísérleteknél segít bennünket. Elsősorban azonban kalandot és kihívást kerestünk ebben az utazásban, amely mindannyiunk lételemének számít. Akkoriban Norvégia fiatal nemzet volt még és Amundsen is nagy publicitást akart biztosítani a nemzetnek, ezért fogott bele ebben a nem hétköznapi vállalkozásba.

- Mi lesz számotokra a legnagyobb kihívás?
- Egy igazi verseny lesz ez, amelyen magával Amundsennel fogjuk összemérni tudásunkat és kitartásunkat. Szeretnénk ugyanannyi nap alatt leérni a pólusra, amennyi időre neki ehhez szüksége volt. Neki volt ugyan 55 szánhúzó kutyája is, de mivel manapság már a kutyák használata nem megengedett az Antarktiszon, így nekünk sífutnunk, síelnünk kell majd. A közel két hónap folyamatos küzdelem lesz az időjárással, saját testi és lelki állapotunkkal. Hosszú ideje készülünk az utazásra, úgy érzem készen állunk a kihívásra.

- Hogyan készültetek fel az expedícióra?
- Természetesen a fizikai alapozásé volt a főszerep. Egész életem az edzésekről, felkészülésről szólt, így ez nem volt újdonság. Mentálisan is össze kellett magunkat rakni, de nekem ezzel sem volt gondom,mert csináltam már hasonló vállalkozásokat, így tudom miként kell túlélni ilyen szélsőséges körülmények között. Az is igaz viszont, hogy két hónapig folyamatosan még sohasem síeltem, ez mindenképpen újdonság lesz számomra is. Fontos volt, hogy az utazás előtt hízzunk egy kicsit, hiszen a súlyunkból két hónap alatt alaposan veszíteni fogunk majd. A felszerelésekre is fontos szerep hárul, így felkészítettük a sátrat, a hálózsákokat, a síléceket és minden egyebet, ami adott esetben a túlélést jelentheti számunkra.

- Lesz még egy különlegessége az utazásnak, egy igencsak rangos személy is veletek tart, igaz csak rövid ideig. Kiről van szó?
- Igen, a norvég miniszterelnök is ott lesz majd velünk, akivel a tervek szerint december 13-án találkozunk majd és közösen teljesítjük az utolsó etap kilométereit. Azt hiszem ez kellően mutatja, hogy Norvégia számára mennyire fontos ez a centenárium.

- Mi a személyes motivációd ehhez az extrém túrához?
- Síző vagyok, aki sokszor volt már hosszabb távú túrákon. Imádom a hideget és az extrém körülmények okozta kihívásokat. Az északi sarkkör régiójában születtem, ráadásul pont egy hóvihar idején, így gyerekkoromtól végigkísért az álom, hogy eljussak a Déli-sarkra.

A Varjú Vilmos Olimpiai Baráti Kör csütörtökön a vancouveri olimpián is szerepelt sífutót, Viczián Verát látta vendégül. A szerényen nyilatkozó, de az olimpiai szereplésére büszke kétgyermekes családanya élménybeszámolójának érdekesebb részeit igyekszem leírni:

- Mikor derült ki, hogy mehetsz az olimpiára és hogyan készültél fel az olimpiai szereplésre?

- A 2008 tavaszán rendezett magyar bajnokságon győztem, amivel a ranglista vezetője is lettem egyben. Az első nemzetközi versenyen aztán sikerült a kvalifikációs kritériumot is teljesíteni, így onnantól kezdve szinte biztos volt, hogy én mehetek Vancouverbe. A felkészülés nagy része szárazon zajlott nálam, azt szokták mondani, hogy a jó sífutó alapvetően nyáron készül fel a versenyekre. Sok szárazedzést végeztem, emellett pedig az idei tél során elég sokat tudtam itthon is havon lenni. Még a kerületünkben (XVI.) található Sashalmi-kiserdőben is csúsztam, de a felkészülés nagy részét a Normafánál teljesítettem. Az állóképesség nagy része itthon is megszerezhető, csak a havas edzések miatt kellett olykor külföldre utaznunk. Most sikerült nyomkészítő gépet is beszerezni a Normafánál, így egészen korrekt körülmények voltak. Igaz ugyan, hogy a Normafánál egy hónapon keresztül lehetett folyamatosan sífutni, de sajnos ez az időszak részben egybeesett az olimpiával, így nem tudtam teljes mértékben kihasználni.

- Hogyan éltétek meg az olimpiát egy olyan kis nemzet sportolójaként, ahol a havas sportágak nem számítanak annyira népszerűnek?

- Nem voltunk egyedül ebből a szempontból, sőt. Sok olyan nemzet volt még kint rajtunk kívül, ahol a téli sportok nem annyira ismertek. Számos olyan ország sportolója is ott volt, ahol még magát a havat sem ismerik, csak a hírekből. Ilyen szempontból mi itt Magyarországon nem panaszkodhatunk, főleg az idei tél során nem.

- Milyen volt maga az olimpia, mennyi időt töltöttél kint Vancouverben?

- Szerencsére sikerült eljutnom a megnyitó ünnepségre, ami hatalmas élmény volt számomra. Ezek az ünnepségek mindig emlékezetesek voltak a számomra korábban a televízió előtt ülve is, most pedig személyesen is átélni mindezt nagyszerű érzés volt. Én csak az olimpia elején voltam kint, mert a családom (két gyermek) miatt nem akartam végig kint maradni, így a záróünnepség idején már nem voltam kint Vancouverben.

- Milyen volt a hangulat a magyar csapaton belül?

- Alapvetően két részre voltunk osztva, hiszen a jeges sportágak (műkorcsolya, rövidpályás gyorskorcsolya) sportolói a városban, Vancouverben voltak, míg mi, a havas sportok képviselői fent voltunk a hegyekben a Whistlerben található olimpiai faluban. Egymásra figyeltünk, tudtunk a mások eredményeiről, igazi csapatként éltük meg az olimpiai napokat. Sajnos a külföldi sportolókkal, sífutókkal nem alakultak ki szorosabb kapcsolatok, mert nálunk szinte mindenki a saját versenyére fókuszált. Nagy olimpiai „buli” hangulatról nem tudok beszámolni, legalábbis az olimpia első hetében ilyen nem volt érezhető a versenyzők között. Persze a nagyobb nemzetek képviselői sem voltak megközelíthetetlenek, teljesen emberien viselkedett mindenki. A finnekkel például reggelente együtt gimnasztikáztunk. Az olimpia falu egy kis településen (Whistler) volt, az erdő közepén, alaposan körülvéve biztonsági személyzettel, így egy picit el voltunk szigetelve a vancouveri hangulattól. Én ezt azonban nem igazán bánom, nekem ez a felhajtás is egy kicsit sok volt. Hozzá voltam szokva, hogy az edzés-odautazás-verseny-hazutazás határozza meg a programomat, most ez a ritmus megtört, hiszen az akklimatizálódás miatt már jóval korábban kint voltunk a helyszínen.

- Nagy visszhangja volt az olimpiai sprint versenyen a szlovén Petra Majdic bukásának és későbbi bronzérmének, versenyzőként ezt a helyzetet ti hogyan éltétek meg kint?

- Sok gond volt valóban a szervezéssel és a pályák biztonságával. Velem is többször előfordult, hogy edzettem és azt láttam, hogy másfél-két méter mélységben egy betonút megy a pálya mellett, ahol pedig autók mennek és semmiféle védőháló nincsen kihelyezve. Az eset után én elsősorban azon csodálkoztam, hogy Majdicot engedték elindulni a sprint verseny selejtezőjében, a mezőny végére rangsorolva. Ha velem történik hasonló, aligha kapok ilyen engedményt. A verseny technikai delegáltja (TD), azonban szlovén volt, bizonyára az ő személye is közrejátszott abban, hogy Majdic végül elindulhatott. Sok edző furcsállta a döntést, de végül –talán emberbaráti okokból- a svédek sem óvtak. (ha Majdicot kizárják, az ő versenyzőjük lehetett volna ugyanis bronzérmes)

- Eredetileg két versenyszámban indulhattatok volna Tagscherer Zoltánnal, a másik magyar sífutó résztvevővel, végül ez miért nem jött össze?

- Meglehetősen felületesen voltak meghatározva az indulási feltételek. A legutóbbi két téli olimpián, Torinóban és Salt Lake Cityben is az volt a bevett szokás, hogy aki kvalifikációt szerez, az indulhat a sprintben és az egyenkénti indításos futamban is. Mi így készültünk most is, mint ahogy a kis nemzetek többsége is. Zoli a sprintben szerzett eredetileg kvalifikációt, de a 15 km-es versenyben történt indulása után ebben a számban mégsem lehetett ott a rajtnál. Mi sem értjük, hogy miért, de a verseny előtti nap éppen pályabejárásra mentünk, amikor láttuk a FIS (Nemzetközi Síszövetség) kifüggesztett információját, hogy mégsem lehetünk ott a rajtnál. Jó lett volna nekünk is három naponta versenyezni, mint a többieknek, így az számban történt indulásommal egy kicsit kívülállónak éreztem magam a versenyből.

- Benned lehet még egy olimpia, találkozunk veled Szocsiban is?

- Nem hinném, hogy ez bekövetkezne. Számomra már a mostani szereplés is egy óriási élmény. Közel harminc éve sífutok és évekkel ezelőtt nem is álmodtam volna ilyenről, hogy ott lehetek a játékokon. Nálam egy picit fordított a menetrend úgy tűnik, hiszen a többséggel ellentétben fiatalon mentem hosszú távokat, már 30 évesen Worldloppet Masters minősítésem volt, most viszont már inkább a rövidebb távokat, az intenzívebb erőkifejtéseket kedvelem. A sportág iránti lelkesedésem töretlen, de egyéb elfoglaltságaim (munka, család) miatt nem hiszem, hogy még egy olimpiai felkészülést végig tudnék csinálni.

A vancouveri olimpiának is megvoltak a maguk sztárjai, akikről az elmúlt hetekben sokat írtak a sajtóban és az Interneten is. Van viszont egy olyan sportoló, aki ugyan kiemelkedő eredményt nem ért el a kanadai városban, viszont mégis különleges szereplője a 2000-es évek olimpiáinak. A brazil Jaqueline Mourão-ról van szó, aki egyedüliként mondhatja el magáról azt, hogy a legutóbbi négy olimpián (2010, 2008, 2006, 2004) egyaránt ott volt versenyzőként. A most 34 éves sportember tehát hat éven belül négy olimpiára jutott el, ami nem rossz ahhoz képest, hogy korában az orvosi felmérések azt mutatták ki nála, hogy nem alkalmas nagyobb mértékű fizikai terhelésre a szervezete. A brazil sportoló mindössze 15 évesen kezdett el komolyabban foglalkozni a kerékpározással, első komolyab versenye pedig az 1997-es mountain bike világbajnokság volt. Ezt követően az Olimpiai Szolidaritási programnak is köszönhetően a 2004-es athéni olimpiára megszerzett kvalifikációjával ő lett az első brazil, aki ebben a szakágban ott lehetett az ötkarikás játékokon (18. hely). Az igazi fordulatot Mourao életében egy 2005-ös quebeci edzőtábor hozta meg, ahol akkora hóvihar fogadta őket, hogy nem tudtak kerékpáros edzéseken részt venni, így a holtidőben edző-férje (az egykori kanadai sífutó olimpikon, Guido Visser) javaslatára ekkor tanult meg sífutni.

Jacqeline Mourao téli sport karrierje innentől kezdve viharos gyorsasággal haladt, aki egy évvel ezután már ott lehetett a torinói olimpia sífutó versenyén is (10km - 67. hely). Pekingben újra a sífutók számára amúgy az egyik fő kiegészítő sportnak számító mountain bike-ban indult el az olimpián (19. hely), majd Vancouverben ismét láthattuk őt szerepelni a hölgyek 10 km-es sífutó versenyén (67. hely). A negyedik olimpiáján szereplő Jacqueline Mouraot a vancouveri olimpia záró ünnepségén hatalmas megtiszteltetés érte, hiszen ő vihette a brazil nemzeti színeket. A brazil sportolónő hazájában nem nagyon van hó, így Vancouver előtt igencsak kreatív módját választotta az edzési módszereknek, hiszen a brazil tengerpartok homokos (!) részein tréningezik – sífutó lécen - ld. az alábbi videót.

Az olimpia utolsó versenynapján már csak két számban avattak bajnokot Vancouverben. Magyar idő szerint hétfőn hajnalban a színpompás záró ünnepséggel véget ért a 21. téli olimpia.

Az északi összetettező Bill Demong lett az északi sí (ide értve a síugrás, sífutás és északi összetett sportágakat) első amerikai olimpiai bajnoka. A vancouveri olimpiáig az amerikaiak nem jeleskedtek különösebben ezekben a sportágakban, korábbról mindössze két olimpiai érmük volt csupán. A síugró Andres Haugen egy számolási hiba miatt csak 50 év után kapott bronzérmet az 1924-es olimpia síugró versenyében (az ő története is megér majd hamarosan egy hosszabb írást). A sífutók között elért egyetlen olimpiai érmük pedig Bill Koch nevéhez fűződik, aki az 1976-os innsbrucki olimpián lett ezüstérmes 30 km-en. A sportág akkori megítélésére jellemző, hogy egyetlen amerikai újságíró sem volt jelen a Koch féle siker alkalmával. Bill Demong története azonban ma már valószínűleg hatalmas szalagcímekben szerepel az amerikai sajtóban, hiszen a tavalyi libereci világbajnokág álomszerű (4 versenyszám - 3 arany) amerikai szereplése után itt Vancouverben már szinte (el)várták a sikereket északi összetettben is.

Az olimpia tizenharmadik napján hat versenyszámban avattak bajnokot Vancouverben. Tovább zajlik a versenyfutás a német, a kanadai és az amerikai csapat között az éremtáblázat élén.

Az olimpia 13. napján megszületett az első háromszoros bajnok, a sífutó Marit Björgen személyében. A 29 éves norvég versenyző a 2005-ös oberstdorfi világbajnokságon tette le igazán a névjegyét, ahol három arany-, egy ezüst- és egy bronzérmet szerzett. A korábbi kétszeres összetett Világkupa győztes versenyző az elmúlt két évben nem tudott ott lenni a közvetlen élmezőnyben, alig-alig tudott versenyt nyerni. Az idei évre azonban eltérő, a korábbiaknál sokkal kevésbé intenzív edzésekkel készülő Björgen Vancouverben immáron három aranyéremmel rendelkezik (klasszikus stílusú sprint, 15 km-es üldözéses verseny, 4x5 km-es váltó), emellett pedig a 10 km-es szabad stílusú versenyen is szerzett már egy bronzérmet, így akár az egész olimpia legeredményesebb versenyzője is lehet majd. Az összesen hat éremmel (3 2 1 megoszlásban) rendelkező Björgen minden idők legsikeresebb norvég női olimpikonja lett, megelőzve az eddig három aranyéremmel rendelkező Sonia Henie-t. Utoljára az 1998-as olimpián volt példa arra, hogy valaki sífutásban három aranyérmet szerezzen (Akkor Björn Dahlie és Larissza Lazutyina triplázott Naganóban)

Az olimpia hetedik napján csak négy versenyszámban avattak bajnokot Vancouverben. Norvégia ismét két aranyérmet gyűjtött így feljött az éremtáblázat második helyére.

Ha egy üzlet beindul - szokták erre mondani. Marit Björgen szerdán három érem után végre aranyérmet ünnepelhetett a téli olimpián. A sprintverseny megnyerése után aztán a 15 km-es üldözéses futamban sem volt ellenfele, a 29 éves norvég sífutónő fölényesen győzött. Ezzel ő lett a vancouveri téli olimpia első olyan versenyzője, aki két aranyérmet nyert + ő az első, akinek három érme is van már a 2010-es olimpiáról.