Szurkolj Londonban !

Hatvankilenc éves korában pénteken elhunyt Vaszilij Alekszejev, az oroszok legendás ólomsúlyú súlyemelője, aki szovjet színekben két olimpiai és nyolc világbajnoki címet szerzett, továbbá nyolcvan világcsúcsot állított fel. "A Szovjetunió sportjának legendás alakja volt. 1972-ben elért 645 kilós összetett világrekordja a mai napig él, és nem is fogják megdönteni, miután a három fogásnemes küzdelem már a múlté" - írta róla honlapján az Orosz Súlyemelő Szövetség. Akkoriban a szakítás és a lökés mellett nyomásban is versenyeztek az emelők.

Alekszejev, aki januárban lett volna 70 esztendős, régóta bajlódott a szívével, s már akkor nagyon súlyos állapotban volt, amikor a közelmúltban beutalták egy németországi kórházba. A sportember, aki fénykorában több mint 160 kilós volt, 1972-ben Münchenben nyerte első ötkarikás aranyérmét, majd négy évvel később, Montrealban is a csúcsra ért. Visszavonulása után edzősködött, vezette az orosz válogatottat is.

Kilencvenhat éves korában elhunyt Bill Roycroft, Ausztrália legidősebb olimpikonja, az 1960-as római játékok aranyérmese. Az ausztrál lovas szövetség hétfői bejelentése szerint Roycroft a Victoria állambeli Camperdown kórházában halt meg, beteg volt. Roycroft a lovastusa csapatversenyében nyert olimpiai bajnoki címet 45 évesen, úgy, hogy előtte kulcscsonttörést szenvedett és az orvosok akarata ellenére a kórházból szökött ki a versenyre. Ebben a versenyszámban Roycroft sorozatban öt olimpián szerepelt, 1968-ban Mexikóvárosban és 1976-ban Montrealban (ahol 61 éves korában ő lett az olimpia legidősebb érmese) pedig egyaránt bronzérmet szerzett. Az 1968-as nyári olimpia megnyitó ünnepségén ő vihette országa nemzeti zászlaját.

A 2000-ben Sydneyben rendezett olimpián ő is egyike volt azon nyolc sportembernek, aki az olimpiai megnyitóünnepségen a stadionba hozhatta az olimpiai zászlót. Roycroft halála után a berlini olimpián szerepelt hármasugró, Basil Dickinson lett a legidősebb még élő ausztrál olimpikon, aki alig egy hónappal később született, mint a most elhunyt sportember.

Olimpiai aranyérmei gyűjtését az 1972-es müncheni játékokon talajon kezdő Nyikolaj Andrianov az 1976-os montreali játékokon volt a csúcson, ahol az összetettben és három szeren (gyűrű, talaj, ugrás) aranyérmet, korláton ezüst-, lólengésben – a győztes Magyar Zoltán mögött – bronzérmet szerzett. Ezen az olimpián ő volt valamennyi résztvevőt tekintve a legeredményesebb versenyző is egyben. Négy évvel később, a moszkvai játékokon Andrianov ugrásban és csapatban újra aranyérmes lett. Olimpiai éremkollekciójával (összesen hét arany, öt ezüst, három bronz) sokáig a legeredményesebb férfisportoló volt, rekordját az amerikai úszó, Michael Phelps (16 érem) döntötte meg 2008-ban a pekingi olimpián.

Andrianov világbajnokságon négy, Európa-bajnokságon pedig kilenc alkalommal állt a dobogó legmagasabb fokán. A szovjet színekben versenyző tornász nem sokkal a moszkvai olimpia után vonult vissza, majd 1994 és 2002 között még a japán válogatott mellett is tevékenykedett edzőként. Pályafutása emlékezetes pillanata még szintén a moszkvai olimpiához köthető, ahol ő mondta a versenyzők nevében az olimpiai esküt. Felesége, a kétszeres csapat olimpiai bajnok (1968, 72) tornász, Ljubov Burda, valamint két fia gyászolja az elhunyt legendát. Az egykori kitűnő sportoló súlyos betegségben szenvedett, régóta nem tudta ugyanis mozgatni karjait és lábait és beszélni sem volt már képes, a halál otthonában, Vlagyimirben érte 58 esztendős korában.

Az olimpiai ötpróba kapcsán a fiataloknak a nyolcvanas, kilencvenes évek nagysikerű sportverseny sorozata juthat az eszébe, amelyen állóképességi sportágak különböző távjait teljesítve tárgynyereményekért és olimpiai jutalomutazásért lehetett versenyezni. Pedig volt ötpróba verseny az olimpián is. A férfiaknál 1912-24 között, a nőknél pedig a hétpróba elődjeként 1964 és 1980 között - stílszerűen öt alkalommal - rendeztek ötpróbában olimpiai versenyeket. Az 1976-os montreali olimpia minden idők legszorosabb többpróba versenyét hozta, ahol végül hármas NDK siker született ötpróbában.

Az öt szám (100 méteres gátfutás, súlylökés, magasugrás, távolugrás és 200 méteres síkfutás) után két kelet-német sportoló, Siegrun Siegl és Christine Laser egyaránt 4745 ponttal zárt, közöttük végül csupán az döntött a távolugrás akkori világcsúcstartója (Montrealban ebben a számban ötödik lett csupán), Siegrun Siegl javára, hogy ő több számban (háromban az ötből) ért el magasabb pontszámot ellenfelénél. Érdekesség, hogy a harmadik helyezett Burglinde Pollak is csupán öt ponttal maradt el a győztesektől (4740 pont). Minden idők legszorosabb női ötpróba versenyén egy számmal a vége előtt Siegl még csak a hetedik helyen állt, a 200 méteren elért kimagasló idejével (23,09 sec) vette át a vezetést a versenyben. A záró szám előtt a legjobb nyolc versenyző 95 ponton belül volt egymáshoz képest, így hatalmas izgalmak előzték meg a 200 méteres síkfutást, ahol a legjobb nyolc versenyző természetesen egy futamba kapott besorolást. Az addig vezető szovjet Nagyezsda Tkacsenko nem futott jól, így alig fél perc alatt az első helyről az ötödikre esett vissza, ezzel pedig még a dobogóról is leszorult végül. Tkacsenko mégsem maradt aztán olimpiai aranyérem nélkül, mert négy év múlva Moszkvában, hazai pályán már nem talált legyőzőre ötpróbában. A montreali versenyen volt magyar versenyző is a mezőnyben, a 200 méteres távot 25,43 másodperc alatt teljesítő Papp Margit végül 4535 ponttal a nyolcadik helyen zárta női ötpóbázók versenyét.

Borisz Onyiscsenko nevét egy életre megtanulta a sportvilág az 1976-os montreali olimpián. No nem azért, mert a szovjet öttusázó Mark Spitzhez, Keleti Ágneshez, vagy Michael Phelpshez hasonló tettet vitt volna véghez, hanem azért, mert az ő neve az olimpiákat tekintve a csalással fonódik össze azóta is. A montreali olimpia idején már 39 esztendős Onyiscsenko persze nem volt nyeretlen kétéves a sportágban, hiszen korábban szerzett már három olimpiai érmet is (1968-csapat 2. hely, 1972-csapat 1. hely, egyéni 2.hely), így vélhetően egy egyéni aranyéremmel szerette volna lezárni sportolói pályafutását, amihez minden eszközt be akart vetni.

A montreali öttusa verseny első száma után a szovjetek a negyedik helyen álltak csupán, de nagyon bíztak benne, hogy a vívásban sikerül felzárkózniuk, ami az egyik legerősebb számuk volt. Egyénileg Onyiscsenko volt az egyik legjobb a mezőnyben, így nem csoda, ha az angol Adrian Parker elleni asszóban folyamatosan ő adta a tusokat. Ennek ellenére azonban a brit csapat versenyzői (főleg a következő asszóra készülő Jim Fox) tiltakozásuknak adtak hangot, mert úgy érezték, hogy több esetben is úgy jelzett a gép találatot, hogy a szovjet vívó nem érte el ellenfelét. Mindezt megerősítette a magyar mérkőzésvezető, Székely Tibor is, aki magához kérette a fegyvert és mivel nem talált rajta mindent rendben lévőnek, így egy új (immáron szabályos) párbajtőrt adott Onyiscsenkonak. A szovjet vívó így is nyerte az asszót, de utólag kiderült, hogy a párbajtőrét olyan módon preparálta (ld. kép), hogy az olyan esetben is jelezhessen, amikor nem volt ténylegesen találat. A szovjet csapatot és Onyiscsenkot egyéniben is kizárták az olimpiáról az eset következtében. Érdekesség, hogy végül éppen a csalásra fényt derítő brit csapat nyerte meg az 1976-os montreali olimpia öttusa csapat versenyét.

A műugró sport egyik kiemelkedő klasszisát tisztelhetjük Greg Louganis személyében. A négyszeres olimpiai bajnok amerikai ugró pályafutásában van egy különleges epizód, amely az 1988-as szöuli olimpia műugró (3 méter) versenyéhez köthető. A selejtező során ugyanis az egyik ugrásánál beverte a fejét a deszkába (ld. videó), de sérülése szerencsére nem volt annyira súlyos, így folytatni tudta a versenyt. Érdekesség, hogy az ekkor, az olimpia alatt elvégzett orvosi vizsgálatokon fény derült arra, hogy Louganis HIV fertőzött, amit a versenyző és edzője (Ron O’Brien) már hat hónappal korábban tudott, de titkolták a világ elől, így nem kis veszélybe sodorták a többi versenyzőt  a vízbe jutó véren keresztül. Ráadásul a Louganis sebét ellátó orvos kesztyűt sem viselt az ápolás során...

Louganis életéről később könyv is készült (Breaking the surface címmel), amely öt héten keresztül vezette a New York Times eladási listáját. A korábban több filmben is szereplő, nagy kutyabarát hírében álló Louganis jelenleg agility versenyeken vesz részt leghűségesebb társával, így az idén januárban immáron ötvenedik születésnapját ünneplő legenda továbbra sem szakadt el a sporttól.

Az amerikai csapat moszkvai bojkottja miatt ugyan az 1980-as náyri olimpián nem vehetett részt, de Greg Louganis ezt követően az 1984-es los angelesi és az 1988-as szöuli olimpián is megnyerte a műugrás (3 méter) illetve a toronyugrás (10 méter) versenyszámot. A los angelesi játékokról készült videófilm hűen adja át az amerikai klasszis képességiet és egyben remek reklám a műugró sportnak is:

Május hónapban vívó olimpiai bajnok vendége lesz a Csanádi Árpád Olimpiai Baráti Körnek. A május 27-én, csütörtökön sorra kerülő esemény ezúttal kivételesen az MTK-székházában kerül sorra. Vendég lesz az 1976-os montreali olimpia tőrvívó egyéni olimpiai bajnoka, Tordasi Ildikó. A három olimpián részt vett, négy olimpiai éremmel rendelkező sportember tőr csapatban világbajnoki címet is szerzett (1973-Göteborg). Az igazi sportcsaládból származó, jelenleg is aktív Tordasi Ildikó az MTK-ban tevékenykedik vívó szakedzőként.

A sport világa az elmúlt évtizedekben alapjaiban változott meg. Az olimpiai mozgalmat is érintette ez a fajta fejlődés és evolúció. A hatvanas évektől kezdődően a televízió is hozzájárult a játékok sikeréhez, az írott és elektronikus média a XXI. század kezdetére már megkerülhetetlen tényező. A közvetítési jogok kapcsán dollármilliókról esik szó, de az igazi változást és forradalmat talán az alábbi két videóról láthatjuk a leginkább. Az első videó az 1976-os montreali olimpia közvetítéseire hívja fel a figyelmet:

A másik pedig már a legutóbbi nyári olimpiához kapcsolódik, a pekingi adásokat promótáló videó a high-tech kultúra minden fejlesztését, trükkjét magában foglalja:

Végre hazai rendezésű olimpián is szeretne aranyérmet gyűjteni Kanada. Az eddigi két olimpiai rendezése (1976-Montreal, 1988-Calgary) során meglehetősen pechesen versenyző kanadaiak ugyanis hazai földön még nem nyertek aranyérmet. A nyári olimpiák történetében Montreal mindmáig az egyetlen olyan rendező város, amely elmondhatja azt a kétes dicsőséget magáról, hogy a hazai versenyzők nem nyertek aranyérmet; 34 évvel ezelőtt öt ezüst- és hat bronzéremmel zárták akkori szereplésüket a juharlevelesek.