Az egykori brit miniszterelnök, Tony Blair múlt héten megjelent önéletrajzi könyvében („The journey”) a londoni olimpiával kapcsolatos kandidációról is tesz említést. Blair könyvében elismeri, hogy a pályázati folyamat során voltak olyan pillanatok, amikor kételkedett a győzelemben és attól félt, hogy az ősi rivális franciák Párizs révén legyőzik őket. A 2005. júliusi szavazás végül London 54-50-es sikerét hozta a francia fővárossal szemben, a sikert pedig Blair véleménye szerint az olasz Silvio Berlusconi-nak (is) köszönhetik az angolok. Az öt évvel ezelőtti szingapúri szavazás előtt maga Blair is fontos lépést (amely azóta követendő példává, hagyománnyá vált a pályázó városok, nemzetek között) tett, hiszen hivatalban lévő elsőszámú politikai vezetőként személyesen lobbizott London sikeréért. Az utolsó órákban számos NOB taggal különbeszélgetést folytató Blair szerint azonban ez is kevés lehetett volna: „Egy olyan személy volt a végső folyamatban, aki sokat segített nekünk: Silvio Berlusconi” – írja Blair.

A szavazás előtti év augusztusában Blair személyes látogatást tett Berlusconinál Szardínia szigetén, hiszen tudta, hogy Olaszország kulcsszereplő lehet a lobbi harc során. Berlusconi azt kérdezte tőle, hogy valóban ennyire fontos-e az angoloknak a győzelem. Amikor pedig megkapta az igenlő választ, csak ennyit mondott: „Te a barátom vagy. Nem ígérhetek semmit, de megnézzük, hogy miben segíthetek.” Blair szerint ez tipikus Berlusconis viselkedés volt, hiszen míg más politikusok ígérgetnek (és végül nem tesznek semmit), addig ő nem bíztatta semmivel, ám valójában mégis segített. Az olaszoknak a döntés során öt tagjuk is volt a NOB-ban (a legtöbb, a svájciakkal holtversenyben), és „bár nem tudom, hogy miként szavaztak, de…”- írja talányosan Blair a szavazásról.

A szoros verseny miatt három átszavazó is a franciák javára dönthette volna el a versenyt, így az sem kizárt, hogy végül tényleg az olasz NOB-tagok voksain múlhatott a 2012-es nyári olimpia rendezésének kérdése. Blair arról is ír, hogy a kabinet iroda előzetesen nem volt biztos a sikerben, így végül csak a pályázati biztos Tessa Jowell tanácsára döntött úgy, hogy személyes tekintélyét is kockára téve vállalja a szingapúri utazást. „Mi lesz akkor, ha veszítünk, pláne akkor, ha a franciákkal szemben?”- szólt a politikusi dilemma az utazás előtt. Az egykori brit miniszterelnök szerint London még a két közvetlen favorit között sem volt bent a helyszínről döntő NOB kongresszus kezdetekor, de a labdarúgó David Beckham és az egykori olimpiai bajnok középtávfutó, Sebastian Coe (aki az amerikai Barbara Cassani-t váltotta a pályázati bizottság élén) személyes kampányának is nagy része volt a győzelmükben.

A közel tíz fontba kerülő könyvben Blair részletesen leírja, hogy miként találkozott néhány nap leforgása alatt 40 NOB taggal is. A segítőitől külön lapokon kapott információkat az egyes szavazókról, amelyek az illetők karrierjét, pályafutását, személyes preferenciáit írták le. Blair említ egy olyan esetet is, amikor véletlenül az egyik NOB-tagot olimpiai bajnok gerelyhajítónak titulálta, holott ő műkorcsolyázóként szerepelt, de a szintén jelen lévő Sebastian Coe roppant diplomatikusan korrigálta a kínosnak induló helyzetet. Az akkori francia elnök, Jacques Chirac később érkezett meg csupán a szingapúri szavazásra, ahol személyesen is beszélt a hallgatóságnak (ellentétben az inkább a háttérben dolgozó Blair-el, aki végül videó üzenetben szólt csak a tagokhoz nagy plénum előtt), de ez sem vezetett eredményre, hiszen végül London lett a befutó. Blair egyébként a végső szavazás előtt a G8 csúcstalálkozóra utazott el a skóciai Gleneagles-be, ott értesült a számára és országa számára is örömteli hírről.