Szurkolj Londonban !

Bár most még minden szem a 2012-es nyári olimpiára szegeződik, a háttérben már javában zajlik a lobbi harc a 2020-as nyári olimpia megrendezéséért is. A versenyben maradt három város (Madrid, Isztambul és Tokió) közül most utóbbi hallatott magáról, amikor bejelentette a tervezett játékok mottóját. A "Fedezd fel a reggelt!" kifejezés a szervezőbizottság vezetője, Cunekacu Takeda szerint "globális inspirációt és dinamikus innovációt" sugároz.

A felkelő nap országaként is ismert Japán 1964-ben rendezett már egyszer nyári olimpiát, akkor szintén a főváros volt a kandidáló. Tokió már a 2016-os játékokért is harcban volt, de akkor elveszítette a párharcot Rio de Janeiróval szemben. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) jövő szeptemberben Buenos Airesben dönt majd a 2020-as játékok helyszínéről.

Saját otthonában 91 esztendős korában hunyt el a francia lovassport egyik legendája, Pierre Jonquéres d’Oriola. A hírt a kétszeres olimpiai bajnok díjlovas lánya jelentette be. Pierre d’Oriola első sikerét az 1952-es nyári olimpián aratta, ahol Helsinkiben „Ali baba” nevű lova nyergében lovagolva győzött. Külön érdekesség, hogy mindezt úgy tette, hogy előtte csupán háromszor ült a bajnoki címet vele együtt elhódító lovon.

Tizenkét évvel később „Lutteur B” nevű lovával megismételte az egyéni sikert Tokióban, így mindmáig ő az egyetlen, aki egyéniben tudott kétszer nyerni olimpiát díjugratásban. Az első Ázsiában rendezett olimpián ráadásul ő szerezte a francia küldöttség egyetlen aranyérmét. Emellett pedig a csapatversenyben is szerzett két olimpiai ezüstérmet. Olimpiai éremkollekciójának utolsó darabját Mexikóvárosban gyűjtötte be, amikor „Nagir”-ral versenyezve a csapatversenyben szerzett – 1964 után - újabb második helyezést. Érdekesség, hogy Pierre d’Oriola unokatestvére volt a négyszeres vívó olimpiai bajnok Christian d’Oriola.

Pénteken Varsóban, hetvenöt éves korában elhunyt a lengyelek kétszeres olimpiai bajnok súlyemelője, Waldemar Baszanowski. A hosszú pályafutása során 24 világrekordot is felállító Baszanowski 1964-ben Tokióban és 1968-ban Mexikóvárosban sem talált legyőzőre. Előbbi versenyen világcsúcsot emelve, csak könnyebb testsúlyának köszönhetően győzte le a szovjet Kaplunovot, utóbbi alkalommal pedig 15 kg-os előnnyel végzett az élen. A háromszoros világ- és hatszoros Európa-bajnok lengyel emelő négy olimpián szerepelt, 1969-ben Lengyelországban az év sportolójának is megválasztották, majd 1999 és 2008 között az Európai Súlyemelő Szövetség (EWF) elnöki tisztét is betöltötte.

A Róma-2020 pályázati bizottság vezetője, Mario Pescante a napokban azt nyilatkozta, hogy (a japán nagykövettől) úgy tudja, a Japánt ért földrengés és cunami miatt Tokió hamarosan visszavonja majd pályázatát. Az első hallásra logikusnak tűnő hírt azonban szinte azonnal cáfolták az érintettek. A Japán Olimpiai Bizottság például kijelentette, hogy szó sincs az esetleges visszalépésről, sőt gőzerővel dolgoznak tovább annak érdekben, hogy Tokió 1964 után másodszor is házigazdája lehessen a nyári játékoknak.

„Az olimpiai bizottság továbbra is támogatja a 2020-as pályázatot, nem módosítottunk a korábbi terveken.” – mondta az AP hírügynökségnek Yashuiro Nakamori a szervezet sajtó kapcsolatokért felelős vezetője. A bizottság jövő héten kedden tart majd ülést a földrengés miatt kialakult helyzet elemzésére, de az már most biztosnak tűnik, hogy az esetleges visszalépésről júliusig biztosan nem határoznak majd. Akkor (egészen pontosan a július hatodikai durbani szavazáson) dönt ugyanis a Nemzetközi Olimpiai Bizottság a 2018-as téli olimpia helyszínéről. Bennfentesek úgy vélik, hogy amennyiben a dél-koreai Pyeongchang városa nyeri el a rendezést, akkor a 2020-ra a japán fővárosban olimpiát álmodók reményei és esélyei (a NOB földrészeket érintő rotációs politikája miatt) erősen lecsökkenhetnek.

A tokiói pályázat illetékesei fontosnak tartották megjegyezni, hogy a tervezett olimpiai helyszínek egyikén sem történtek komolyabb károk. Igaz viszont, hogy az erre a hétre éppen Tokióba tervezett műkorcsolya világbajnokságot kénytelenek voltak lemondani a japánok.

A közelmúltban a Spuri Futómagazinban jelent meg egy terjedelmes írás minden idők egyik legnagyszerűbb atlétájáról, Abebe Bikiláról. A szerző (tapirka1014) engedélyével az alábbiakban közöljük a cikket az etitóp cseh legendával kapcsolatban:

A maratoni futás legendás, kétszeres olimpiai bajnoka 1932 augusztus 7-én, a Los Angeles-i olimpia maratonijának napján született Etiópiában, egy Jato nevű kis faluban, Addis Abebától 130 km-re. Édesapja pásztor volt, a kis Abebe az iskola mellett szintén pásztorkodással töltötte idejét. A hagyományos „Qes” iskolát 12 évesen fejezte be. Gyermekkorában tehetséges úszónak és lovasnak számított, valamint kiemelkedően jó volt a tradicionális „Gena” (a hokihoz hasonló, a Karácsonyhoz kapcsolódó csapatjáték) nevű játékban.

17 éves korában a fővárosba került, a hadseregben próbált karriert építeni, a birodalmi testőrség tagja lett. Sportolói karrierje is itt, de csak jóval később, 24 éves korában kezdődött. Egy katonai bemutatón felvonultak az 1956-os melbourne-i olimpiára utazó sportolók is. Bikila a válogatott melegítőt látva elhatározta, hogy ő is részt akar venni a játékokon. Még ebben az évben részt vett a katonai atlétikai bajnokságon. A futók között akkoriban Wami Biratu volt a „sztár” ő tartotta az etióp csúcsot 5.000 és 10.000 méteren is. A maratonin is mindenki az ő győzelmét várta, így óriás meglepetést okozott, amikor néhány kilométerrel a rajt után egy teljesen ismeretlen atléta vette át a vezetést, folyamatosan növelte előnyét és végül meggyőző fölénnyel nyerte a versenyt. Ő volt Abebe Bikila. Ekkor figyelt fel rá Onni Niskanen svéd edző, aki az etióp hadsereg atlétáit készítette fel. Az edzőtáborokban nem voltak ritkák a 30 km feletti hosszú futások és az sokszor ismételt 1500-as résztávok. Mindezt gyakran mezítláb teljesítették a futók a 2000 méteres tengerszint feletti magasságon a sziklás talajon. A közös munka meghozta a gyümölcsét, hamarosan Bikila tartotta az 5000-es és 10000-es csúcsot is.

1960 – Róma

A remek eredmények ellenére az olimpiai csapatba csak egy szerencsétlen (vagy szerencsés, nézőpont kérdése) véletlennek köszönhetően került be. Wami Biratu focizás közben eltörte a bokáját, így esett a választás Bikilára.

A római olimpia maratoni versenye talán minden idők legkülönlegesebb ötkarikás maratonja volt. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy se a rajt, se a cél nem került az olimpiai stadionba. A szervezők szerették volna megmutatni az egész világnak városuk építészetét, történelmi emlékeit, ragyogását, így egy olyan útvonalat találtak ki, amely a város legszebb pontjait érintette. A rajt a Piazza di Campidoglio-n volt, a cél pedig a Colosseum mellett álló Konstantin diadalívénél. A nagy meleget elkerülendő a mezőny délután fél hatkor rajtolt, az útvonal vége felé olasz katonák álltak sorfalat és fáklyákkal világítottak a futóknak.

A játékok cipő szponzora az adidas volt. A „beugró” Bikila nem talált magának kényelmes cipőt a helyszínen, így alig néhány órával a rajt előtt úgy döntött, hogy mezítláb fog futni, úgyis gyakran edzett így a versenyekre készülve.

Niskanen felhívta a figyelmét a fő riválisokra, kiemelve a 26-os rajtszámmal versenyző marokkói Rhadi Ben Abdesselamot. Nem tudni miért, a marokkói nem ezt a rajtszámát viselte, hanem a pályaversenyekre kapott 185-öst. Bikila futás közben végig a 26-ost kereste, de nem találta, miközben a verseny nagy részét együtt futotta vele, úgy, hogy nem is tudott róla. Féltáv után csak ketten maradtak elöl, így futottak egészen a Piazza di Porta Capena-ig, amely alig 500 méterre volt a céltól. Itt Bikila mintegy égi jelként megpillantotta, az Axumi Obeliszket, melyet az olasz megszállók hurcoltak el 1935 végén Etiópiából és itt állítottak fel. Tempót váltott és 2:15:16.2-es új világcsúccsal (akkor még nem hivatalos világcsúcs), 25 másodperces előnnyel első fekete afrikaiként aranyérmet nyert a nyári játékokon. Győzelme után megkérdezték, hogy miért futott mezítláb: „Meg akartam mutatni a világnak, hogy hazám, Etiópia eltökéltségével és hősiességével mindig győz.”

Másnap az olasz lapok arról cikkeztek, hogy 25 évvel korábban az egész olasz hadsereg kellett Etiópia meghódításához, Róma meghódításához viszont elég volt egyetlen etióp katona.

1961-ben nyert egy-egy maratonit Görögországban, Japánban és Kassán, majd hazatért és két évig nem indult nemzetközi versenyen. 1963-ban Bostonban 5. lett, ez volt az egyetlen olyan befejezett maratonija, amit nem nyert meg. Ezután a tokiói olimpiáig nem indult több nemzetközi versenyen, egyes források szerint Etiópiában többször is rajthoz állt, más források szerint a szomáliai határ közelében teljesített katonai szolgálatot.

1964 – Tokió

6 héttel az olimpia előtt vakbélgyulladással műtötték, a tokiói repülőtéren még kicsit meggörnyedve szállt le a gépről. A műtét és a verseny rajtja között egyszer sem futott, az ellenfelek nagyon jó formában voltak. Legnagyobb esélyesnek az amerikai Buddy Edelent tartották, aki 1963-ban 2:14:28-ra javította a világcsúcsot. Ez a verseny azonban senki másról nem szólt, csak Bikiláról, aki ezúttal cipőben (Puma) futott. A könnyű, sík, oda-vissza pályán az 1960-ashoz hasonló taktikával 20 km-ig ment az élmezőnnyel, majd onnan folyamatosan gyorsított. A fordítónál még csak 15 másodperc előnye volt a későbbi második helyezettel szemben, ez a végére több mint 4 percre nőtt. Hihetetlen világcsúccsal, 2:12:11-gyel győzött. A célban 75.000 ember tomboló ünneplésével a háttérben, mintha csak egy laza edzést futott volna, elkezdett nyújtani. A verseny 5. helyezettje Sütő József lett 2:17:55-ös idővel.

Abebe Bikila az első futó, aki maratoni távon két aranyérmet is tudott nyerni, egyedül a német Waldemar Cierpinski tudta ezt a bravúrt megismételni.

1968 – Mexikóváros

Tokióból hazatérve az egész ország hősként ünnepelte, az etióp császár is fogadta és egy fehér Volkswagen Bogárral ajándékozta meg. ’65-66-ban három maratonin indult, mindhármat megnyerte. Ezután folyamatosan kisebb sérülésekkel bajlódott, Mexikóba is úgy utazott, hogy a lábfejében egy kis csont el volt törve. A versenyen a szimbolikus 1-es rajtszámot kapta, sajnos nem tudott élni a lehetőséggel, 17 km-nél a nagy fájdalmak miatt fel kellett adnia a versenyt. Előtte még jelezte honfitársának Mamo Woldénak, hogy ő maradt Etiópia egyetlen reménye az aranyéremre. Ő élt is a lehetőséggel és megnyerte a versenyt.

1969 után

1969-ben a fővárosban autóját vezetve tragikus autóbalesetet szenvedett, melynek következtében súlyosan megsérült. Amikor a császár látta, hogy Etiópiában nem tudják megfelelően kezelni, azonnal Nagy-Britanniába, a Stoke Mandeville kórházba szállíttatta, ahol 9 hónapig kezelték. Bikila deréktól lefelé megbénult, többet nem tudott lábra állni, de a sport iránti szenvedélyét nem vesztette el. Megerősítette karját, szép eredményeket ért el íjászatban, valamint Norvégiában megnyert egy mozgássérült sportolók számára kiírt kutyaszán versenyt is.

Az 1972-es müncheni olimpia maratoni versenyének díszvendége volt, szerette volna látni, ahogy Mamo Wolde megismétli a duplázását, az etióp végül bronzérmet szerzett. Az olimpiai bajnok Frank Shorter lett, aki miután átvette az aranyérmét, odament Bikilához, hogy kezet foghasson vele.

A baleset szövődményének tartották azt az agyvérzést, amely 1973. október 23-án a halálát okozta. Abebe Bikila 41 éves volt. A császár a temetés napját nemzeti gyásznappá nyilvánította, 65.000 ember és maga az uralkodó kísérte utolsó útjára az Addis Abeba-i Szent József templomban.

A legenda

15 maratonin indult, 13-at fejezett be, ebből 12-t megnyert. Mindkét olimpiai aranyérmét világcsúccsal nyerte. Addis Abebában egy stadion és egy gimnázium, az olaszországi Ladispoli városkában egy híd viseli a nevét. Öt évvel halála utána a New York Road Runners klub (a NYC Marathon szervezője) díjat alapított a nevével, melyet olyan atléták kaphatnak meg, akik sokat tettek a hosszútávfutásért. Az eddigi díjazottak között van többek között Emil Zatopek, Waldemar Cierpinski, Fred Lebow, Stefano Baldini, Paula Radcliffe, Paul Tergat.

A 2020-ban rendezendő olimpia ugyan még időben nagyon messze, az esemény megrendezésére pályázó városok azonban már gőzerővel dolgoznak a kandidáció előkészítésén. Az előzetes esélylatolgatások alapján Tokió is a favoritok közé tartozhatna, ám a közelmúltban bekövetkezett fölrengés átírhatja a japán fővárosba olimpiát álmodók terveit. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság alelnöke, az olasz Mario Pescante beszélt erről az egyik olasz rádiónak, ahol elmondta, hogy a napokban találkozott az olaszországi japán nagykövettel, aki sajnálkozását fejezte ki amiatt, hogy Tokió vélhetően nem fogja tudni folytatni kampányát az olimpiáért.

Az olasz fővárosban rendezett maratoni futóversenyen találkozott a két funkcionárius, ami azért is volt érdekes, mert Pescante a közelmúltban fogadta el a felkérést a szintén a 2020-as játékokra pályázó Róma kandidációjának vezetésére. Székfoglalójában akkor az olasz sportvezető azt is kifejtette, hogy szerinte (a 2016-os rendezésre is pályázó, de Rio de Janiero és Madrid mögött csak harmadikként végző) Tokió lehet a legnagyobb ellenfelük. A Világbank napokban publikált jelentése alapján Japánnak öt évre lesz szüksége a természeti katasztrófa által okozott károk eltűntetésére, amely a becslések szerint 235 milliárd dollárjába kerül majd az országnak. Tokió várható visszalépése után az olasz sportvezető Isztambult és a leendő dél-afrikai pályázót (nagy eséllyel Durbant) tartja a római pályázat legkomolyabb ellenfelének.

A Nemzetközi Olimpiai bizottság 2013 szeptemberében a szervezet buenos airesi kongresszusán dönt majd a 2020-as nyári játékok rendező városáról.

Hetvenhat esztendős korában, pénteken Utrechtben elhunyt Anton Geesink, olimpiai bajnok holland cselgáncsozó. A legendás sportember több hete kórházban feküdt és három hete az intenzív osztályon ápolták, betegségének okát azonban egyelőre nem közölték. Az európai dzsúdó sport talán legnagyobb egyénisége volt, 1952 és 1967 között 21 aranyérmet nyert az Európa-bajnokságokon, és elsőként győzte le világbajnokságon a japánokat 1961-ben. Három esztendővel később, az 1964-es tokiói olimpián a 15.000 hazai szurkoló nagy megdöbbenésére a holland óriás a toronymagas esélyes japán Kaminaga Akiót múlta felül az abszolút kategóriában. Geesink 1987 óta volt a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagja, aki azon kevés sportoló közé tartozott, akiről (Utrechtben) még életében szobrot emeltek (ld. kép balra). A tokiói olimpiáról viszonylag kevés mozgókép maradt fent a neten is, de Geesink döntője természetesen megvan és az alábbiakban látható:

 Elfelejtett bajnokok névre hallgató sorozatunkban szeretnénk olyan sportembereket bemutatni, akik bár nagyszerű eredményeket értek el az ötkarikás játékokon, ennek ellenére keveset tudunk róluk. Negyedikként a hétszeres olimpiai bajnok szovjet tornászt, Borisz Anfijanovics Sahlint (született Ishim, 1932. január 27.-én - meghalt: 2008. május 30.) mutatjuk be.

A becenév általában árulkodó, ha egy 140 kilós embert Picinek becéznek, annak megvan a maga oka. Az őt személyesen ismerők szerint félelmetes termete és fizikai ereje ellenére egy jámbor, jóravaló sportember volt, akit fájdalmasan fiatalon hívott magához a Teremtő. Negyven évvel ezelőtt, 1970. április 4-én az Alkotmány és a Honvéd utca kereszteződésében autóbalesetet szenvedett Kozma István, minden idők egyik legjobb magyar birkózója. Az autóból ugyan még saját lábán kiszálló sportembert később kórházba szállították, halálát végül vesesérülése okozta, öt nappal később, április 9-én hunyt el.

Furcsa dolog ez. A kitűnő tornászt, Makray Katalint két helyről ismerhetik a leginkább a sportrajongók, de egyik sem (amúgy kiváló) sportolói pályafutásához köthető. Az olimpia ezüstérmes tornásznő ugyanis sokak számára inkább a 70-es, 80-as évek népszerű TV Torna sorozatából lehet ismerős, a fiatalabb generációk képviselői pedig a MOB elnök Schmitt Pál feleségeként ismerhetik őt a leginkább. A napokban 65. születésnapját ünneplő tornász legnagyobb egyéni sikerét az 1964-es tokiói olimpián érte el, ahol a felemáskorlát szerenkénti döntőjébe harmadikként került be a cseh Vera Caslavska és a szovjet Polina Asztahova mögött, de a később kilencszeres olimpiai bajnokként minden idők legeredményesebb tornászává váló Larissza Latinyina előtt. A fináléban Caslavska rontott (leesett a szerről), így mindenki egy hellyel előrébb került és így lett végül Makray Katalin ezüstérmes. A magyar női csapattal 1964-ben és négy évvel később is az ötödik helyen végzett.