Szurkolj Londonban !

Az ausztrál szövetség tájékoztatása szerint vasárnap 73 esztendős korában elhunyt Murray Rose, négyszeres olimpiai bajnok úszó. A skót születésű, de a második világháború után szüleivel Ausztráliába kivándorolt Rose már Sydneyben tanult meg úszni, és ausztrál színekben lett 17 évesen az 1956-os nyári olimpia sztárja. Melbourne-ben ugyanis három aranyérmet szerzett, hiszen a 400 és az 1500 méteres gyorsúszás megnyerése mellett tagja volt a szintén első helyen végző 4x200-as gyorsváltónak is.

Négy évvel később Rómában megvédte címét, ahol újra megnyerte a 400 méteres gyorsúszást. A karácsony óta leukémiával kezelt Rose a 2000-ben Sydneyben rendezett nyári olimpián is szerepet kapott, ahol egyike volt azon megbecsült és sikeres sportembereknek, akik az olimpia megnyitóünnepségére behozták az olimpiai zászlót.

Kilencvenhat éves korában elhunyt Bill Roycroft, Ausztrália legidősebb olimpikonja, az 1960-as római játékok aranyérmese. Az ausztrál lovas szövetség hétfői bejelentése szerint Roycroft a Victoria állambeli Camperdown kórházában halt meg, beteg volt. Roycroft a lovastusa csapatversenyében nyert olimpiai bajnoki címet 45 évesen, úgy, hogy előtte kulcscsonttörést szenvedett és az orvosok akarata ellenére a kórházból szökött ki a versenyre. Ebben a versenyszámban Roycroft sorozatban öt olimpián szerepelt, 1968-ban Mexikóvárosban és 1976-ban Montrealban (ahol 61 éves korában ő lett az olimpia legidősebb érmese) pedig egyaránt bronzérmet szerzett. Az 1968-as nyári olimpia megnyitó ünnepségén ő vihette országa nemzeti zászlaját.

A 2000-ben Sydneyben rendezett olimpián ő is egyike volt azon nyolc sportembernek, aki az olimpiai megnyitóünnepségen a stadionba hozhatta az olimpiai zászlót. Roycroft halála után a berlini olimpián szerepelt hármasugró, Basil Dickinson lett a legidősebb még élő ausztrál olimpikon, aki alig egy hónappal később született, mint a most elhunyt sportember.

A közelmúltban a Spuri Futómagazinban jelent meg egy terjedelmes írás minden idők egyik legnagyszerűbb atlétájáról, Abebe Bikiláról. A szerző (tapirka1014) engedélyével az alábbiakban közöljük a cikket az etitóp cseh legendával kapcsolatban:

A maratoni futás legendás, kétszeres olimpiai bajnoka 1932 augusztus 7-én, a Los Angeles-i olimpia maratonijának napján született Etiópiában, egy Jato nevű kis faluban, Addis Abebától 130 km-re. Édesapja pásztor volt, a kis Abebe az iskola mellett szintén pásztorkodással töltötte idejét. A hagyományos „Qes” iskolát 12 évesen fejezte be. Gyermekkorában tehetséges úszónak és lovasnak számított, valamint kiemelkedően jó volt a tradicionális „Gena” (a hokihoz hasonló, a Karácsonyhoz kapcsolódó csapatjáték) nevű játékban.

17 éves korában a fővárosba került, a hadseregben próbált karriert építeni, a birodalmi testőrség tagja lett. Sportolói karrierje is itt, de csak jóval később, 24 éves korában kezdődött. Egy katonai bemutatón felvonultak az 1956-os melbourne-i olimpiára utazó sportolók is. Bikila a válogatott melegítőt látva elhatározta, hogy ő is részt akar venni a játékokon. Még ebben az évben részt vett a katonai atlétikai bajnokságon. A futók között akkoriban Wami Biratu volt a „sztár” ő tartotta az etióp csúcsot 5.000 és 10.000 méteren is. A maratonin is mindenki az ő győzelmét várta, így óriás meglepetést okozott, amikor néhány kilométerrel a rajt után egy teljesen ismeretlen atléta vette át a vezetést, folyamatosan növelte előnyét és végül meggyőző fölénnyel nyerte a versenyt. Ő volt Abebe Bikila. Ekkor figyelt fel rá Onni Niskanen svéd edző, aki az etióp hadsereg atlétáit készítette fel. Az edzőtáborokban nem voltak ritkák a 30 km feletti hosszú futások és az sokszor ismételt 1500-as résztávok. Mindezt gyakran mezítláb teljesítették a futók a 2000 méteres tengerszint feletti magasságon a sziklás talajon. A közös munka meghozta a gyümölcsét, hamarosan Bikila tartotta az 5000-es és 10000-es csúcsot is.

1960 – Róma

A remek eredmények ellenére az olimpiai csapatba csak egy szerencsétlen (vagy szerencsés, nézőpont kérdése) véletlennek köszönhetően került be. Wami Biratu focizás közben eltörte a bokáját, így esett a választás Bikilára.

A római olimpia maratoni versenye talán minden idők legkülönlegesebb ötkarikás maratonja volt. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy se a rajt, se a cél nem került az olimpiai stadionba. A szervezők szerették volna megmutatni az egész világnak városuk építészetét, történelmi emlékeit, ragyogását, így egy olyan útvonalat találtak ki, amely a város legszebb pontjait érintette. A rajt a Piazza di Campidoglio-n volt, a cél pedig a Colosseum mellett álló Konstantin diadalívénél. A nagy meleget elkerülendő a mezőny délután fél hatkor rajtolt, az útvonal vége felé olasz katonák álltak sorfalat és fáklyákkal világítottak a futóknak.

A játékok cipő szponzora az adidas volt. A „beugró” Bikila nem talált magának kényelmes cipőt a helyszínen, így alig néhány órával a rajt előtt úgy döntött, hogy mezítláb fog futni, úgyis gyakran edzett így a versenyekre készülve.

Niskanen felhívta a figyelmét a fő riválisokra, kiemelve a 26-os rajtszámmal versenyző marokkói Rhadi Ben Abdesselamot. Nem tudni miért, a marokkói nem ezt a rajtszámát viselte, hanem a pályaversenyekre kapott 185-öst. Bikila futás közben végig a 26-ost kereste, de nem találta, miközben a verseny nagy részét együtt futotta vele, úgy, hogy nem is tudott róla. Féltáv után csak ketten maradtak elöl, így futottak egészen a Piazza di Porta Capena-ig, amely alig 500 méterre volt a céltól. Itt Bikila mintegy égi jelként megpillantotta, az Axumi Obeliszket, melyet az olasz megszállók hurcoltak el 1935 végén Etiópiából és itt állítottak fel. Tempót váltott és 2:15:16.2-es új világcsúccsal (akkor még nem hivatalos világcsúcs), 25 másodperces előnnyel első fekete afrikaiként aranyérmet nyert a nyári játékokon. Győzelme után megkérdezték, hogy miért futott mezítláb: „Meg akartam mutatni a világnak, hogy hazám, Etiópia eltökéltségével és hősiességével mindig győz.”

Másnap az olasz lapok arról cikkeztek, hogy 25 évvel korábban az egész olasz hadsereg kellett Etiópia meghódításához, Róma meghódításához viszont elég volt egyetlen etióp katona.

1961-ben nyert egy-egy maratonit Görögországban, Japánban és Kassán, majd hazatért és két évig nem indult nemzetközi versenyen. 1963-ban Bostonban 5. lett, ez volt az egyetlen olyan befejezett maratonija, amit nem nyert meg. Ezután a tokiói olimpiáig nem indult több nemzetközi versenyen, egyes források szerint Etiópiában többször is rajthoz állt, más források szerint a szomáliai határ közelében teljesített katonai szolgálatot.

1964 – Tokió

6 héttel az olimpia előtt vakbélgyulladással műtötték, a tokiói repülőtéren még kicsit meggörnyedve szállt le a gépről. A műtét és a verseny rajtja között egyszer sem futott, az ellenfelek nagyon jó formában voltak. Legnagyobb esélyesnek az amerikai Buddy Edelent tartották, aki 1963-ban 2:14:28-ra javította a világcsúcsot. Ez a verseny azonban senki másról nem szólt, csak Bikiláról, aki ezúttal cipőben (Puma) futott. A könnyű, sík, oda-vissza pályán az 1960-ashoz hasonló taktikával 20 km-ig ment az élmezőnnyel, majd onnan folyamatosan gyorsított. A fordítónál még csak 15 másodperc előnye volt a későbbi második helyezettel szemben, ez a végére több mint 4 percre nőtt. Hihetetlen világcsúccsal, 2:12:11-gyel győzött. A célban 75.000 ember tomboló ünneplésével a háttérben, mintha csak egy laza edzést futott volna, elkezdett nyújtani. A verseny 5. helyezettje Sütő József lett 2:17:55-ös idővel.

Abebe Bikila az első futó, aki maratoni távon két aranyérmet is tudott nyerni, egyedül a német Waldemar Cierpinski tudta ezt a bravúrt megismételni.

1968 – Mexikóváros

Tokióból hazatérve az egész ország hősként ünnepelte, az etióp császár is fogadta és egy fehér Volkswagen Bogárral ajándékozta meg. ’65-66-ban három maratonin indult, mindhármat megnyerte. Ezután folyamatosan kisebb sérülésekkel bajlódott, Mexikóba is úgy utazott, hogy a lábfejében egy kis csont el volt törve. A versenyen a szimbolikus 1-es rajtszámot kapta, sajnos nem tudott élni a lehetőséggel, 17 km-nél a nagy fájdalmak miatt fel kellett adnia a versenyt. Előtte még jelezte honfitársának Mamo Woldénak, hogy ő maradt Etiópia egyetlen reménye az aranyéremre. Ő élt is a lehetőséggel és megnyerte a versenyt.

1969 után

1969-ben a fővárosban autóját vezetve tragikus autóbalesetet szenvedett, melynek következtében súlyosan megsérült. Amikor a császár látta, hogy Etiópiában nem tudják megfelelően kezelni, azonnal Nagy-Britanniába, a Stoke Mandeville kórházba szállíttatta, ahol 9 hónapig kezelték. Bikila deréktól lefelé megbénult, többet nem tudott lábra állni, de a sport iránti szenvedélyét nem vesztette el. Megerősítette karját, szép eredményeket ért el íjászatban, valamint Norvégiában megnyert egy mozgássérült sportolók számára kiírt kutyaszán versenyt is.

Az 1972-es müncheni olimpia maratoni versenyének díszvendége volt, szerette volna látni, ahogy Mamo Wolde megismétli a duplázását, az etióp végül bronzérmet szerzett. Az olimpiai bajnok Frank Shorter lett, aki miután átvette az aranyérmét, odament Bikilához, hogy kezet foghasson vele.

A baleset szövődményének tartották azt az agyvérzést, amely 1973. október 23-án a halálát okozta. Abebe Bikila 41 éves volt. A császár a temetés napját nemzeti gyásznappá nyilvánította, 65.000 ember és maga az uralkodó kísérte utolsó útjára az Addis Abeba-i Szent József templomban.

A legenda

15 maratonin indult, 13-at fejezett be, ebből 12-t megnyert. Mindkét olimpiai aranyérmét világcsúccsal nyerte. Addis Abebában egy stadion és egy gimnázium, az olaszországi Ladispoli városkában egy híd viseli a nevét. Öt évvel halála utána a New York Road Runners klub (a NYC Marathon szervezője) díjat alapított a nevével, melyet olyan atléták kaphatnak meg, akik sokat tettek a hosszútávfutásért. Az eddigi díjazottak között van többek között Emil Zatopek, Waldemar Cierpinski, Fred Lebow, Stefano Baldini, Paula Radcliffe, Paul Tergat.

A súlycsoportokra osztott sportágakban gyakori a versenyző fogyasztása, amelynél a legfontosabb tényező, a súlyhatár minimális teljesítése. Nem csoda, ha előfordulnak extrém történetek is ennek kapcsán (mi magyarok az atlantai olimpián az ökölvívó Lakatos Pál esetére emlékezhetünk, akinek már a mérlegelésnél véget ért a verseny), mint például az amerikai súlyemelő, Charles Vinci esetében is. Az akkor világbajnoki ezüstérmes amerikai emelő esélyesként érkezett a melbourne-i olimpia 56 kg-os súlyemelő versenyeire, ahol jó szokásához híven a mérlegelés előtti utolsó órákban próbált megszabadulni minimális súlyfeleslegétől. Az egy órás futás és intenzív izzadás után azonban még mindig közel 20 dekagramm súlyfelesleg volt rajta. Pánikolás helyett azonban az amerikaiak gondolkoztak, előbb Vinci lábszárán, majd fején is lenyírták a szőrzetet, így végül kopaszra borotvált fejjel ment át a mérlegelésnél és lett olimpiai bajnok 1956-ban.

A pályafutása során 12 világrekordot is elérő amerikai emelő Melbourne-ben 342,5 kilogrammos világcsúccsal, majd négy évvel később Rómában 345 kilogrammos világcsúcs beállítással lett olimpiai bajnok, így azon kevesek közé tartozik, akik kétszer is nyertek olimpiát ebben az embert próbáló sportágban. Utóbbi győzelmének egyébként már magyar érdekeltsége is volt, hiszen mögötte lett hatodik Földi Imre, aki élete első olimpiáján, Rómában (320 kg-os teljesítménnyel) indult el a későbbi sikerek és olimpiai bajnoki cím (1972) felé. Érdekesség egyébként, hogy a sportág történetében az 1960-as római olimpia óta is Charles Vinci az utolsó amerikai férfi olimpiai bajnok (Tara Nott a nők első olimpia szereplése alkalmával a női 48 kg-os kategóriában lett olimpiai bajnok és szerezte meg az amúgy a sportági olimpiai éremtáblázaton a hosszú kihagyás ellenére is a harmadik helyen álló amerikaiak 16. bajnoki címét súlyemelésben.)

A közelmúltban jött haza a magyar olimpikonok csapata az 50 éves jubileumi látogatásáról Rómából. A Róth Tamás által készített alábbi képen jó néhányan római olimpikonunk szerepel. A mai feladvány pedig erről szó, vajon kik vannak a képen?

1960. augusztus 25. és szeptember 11. között rendezték Rómában a XVII. Nyári Olimpiai Játékokat. Az ötvenedik évfordulóra Rómába utazott a magyar sportolók küldöttsége az egykori helyszínek megtekintésére, az olimpia eseményeinek felelevenítésére. Az utazást a Mező Ferenc Közalapítvány szervezte, a résztvevők között volt 21 római olimpiai érmes. Az útról dr. Hencsei Pál beszámolóját közöljük, Róth Tamás fotóinak felhasználásával:

"A három nap alatt számos egykori versenyhelyszínt kerestünk fel. Castelgandolfoban megtekintettük az Albano tavat, ahol a kajak-kenu versenyeket bonyolították le. Sportolóink (Szőllősi Imre, Mészáros György, Kassai Farkas András, az Egyesült Államokból hazautazott Szente András és Törő András) meghatottan emlékeztek versenyeikre, amelyeken tized másodperceken múlt a jobb helyezésük. Sajnos, a céltorony már elkorrodeált, a lelátót benőtte a gaz, és a tavon már nem rendeznek versenyeket.

Az öttusázók (Németh Ferenc, Nagy Imre és Balczó András) nem ismertek rá a futás helyszínére. 1960-ban csak néhány fa volt a kopár, barátságtalan területen, most pedig gyönyörű pázsittal, bokrokkal, hatalmas fákkal borított golf klub működik itt. A Palazzo dei Congressi a vívó versenyek színhelye volt. A hatalmas épületben az ezüstérmes női tőr csapat tagjai (Dömölky Lídia, Rejtő Ildikó és Juhász Katalin) elevenítették fel az izgalmas csörtéket. Az öttusázók is itt vívtak, Nagy Imre volt egyéniben a legjobb, és a csapatban is a magyarok nyerték ezt a számot.

A Stadio del Nuoto az úszó versenyek és a vízilabda mérkőzések színhelye volt. A bronzérmet nyert vízilabda válogatottunkból hatan emlékeztek az egykori mérkőzésekre (Bodnár András, Dömötör Zoltán, Felkai László, Katona András, Kárpáti György, Konrád János). Az Olimpiai Stadionba a Márvány Stadionon keresztül (itt rendezték a gyeplabda mérkőzéseket) egy alagúton át jutottunk be. 50 évvel ezelőtt ugyanígy vonultak be a sportolók a megnyitó ünnepségre. Az Olimpiai Stadionban rendezték az atlétikai versenyeket, itt szerzett bronzérmet Rózsavölgyi István és Kulcsár Gergely is. Rózsavölgyi elérzékenyülten nyilatkozott a TV-nek az izgalmas 1500-as döntőről. A stadionban tartott ünnepségen a VIP páholy előtt Tar László röviden ismertette a római magyar sikereket, majd Róth Tamás meghajtotta nemzeti zászlónkat és elénekeltük a Himnuszt, elhunyt olimpikonjainkra emlékezve.

A Flaminio Stadionban labdarúgóink három mérkőzést játszottak. Sajnos, időhiány miatt csak kívülről láthattuk a stadiont, így Novák Dezső is csak távolról nézhette a mérkőzések színhelyét. Ugyancsak kihagytuk a Basilica di Massenziot, a birkózók, köztük Polyák Imre szereplésének helyszínét. A helyszíneken kívül felkerestük az olimpiai falut, ahol a magyarok szállásának falára emléktáblát helyeztünk el.

A CONI, az Olasz Olimpiai Bizottság a Piazza del Campidoglion, a Városháza előtti téren tartotta megemlékező ünnepségét. Voltak beszédek, galambok eleresztése, az olimpiai zászló behozatala, két olimpiai bajnok, az olasz ökölvívó Benvenuti és az amerikai rúdugró, Donald Bragg visszaemlékezése, az olimpiai láng meggyújtása (a fáklyavivő 50 év után ismét Giancarlo Peris volt), valamint Bodnár András átadta Giani Alemanonak, Róma polgármesterének az olimpiai faluba elhelyezendő emléktáblát. Sajnos, csak az újságból derült ki, hogy 11 ország egykori sportolói voltak jelen a megemlékezésen. Sikerült aláírást gyűjtenünk David Theile ausztrál úszó olimpiai bajnoktól, az ír Delany-től, aki Melbourne-ben nyerte az 1500 m-es síkfutást, a japán Chiba Kenro evezőstől, a 672-es rajtszámú Pantilat izraeli futótól, egy brit tornásznőtől.

Részt vettünk a magyar Nagykövetség fogadásán, valamint egy olimpiai relikvia kiállításon, ahol aranyérmek, oklevelek, formaruhák, fényképek, bélyegek, képeslapok, újságok, videók, stb. láthatók. A program egy három órás autóbuszos városnézéssel egészült ki.

Az utazás a hazaérkezés után az Olimpiai Parkban fejeződött be, ahol felkerült egy emlékszalag az Olimpiai Bajnokok Klubja zászlajára, továbbá koszorúval emlékeztünk elhunyt olimpiai bajnokainkra."

Ismét egy olyan dolog, amely magyar ötlet alapján indult el. Lemhényi Dezső, az Olimpiai Bajnokok Klubjának alapító elnöke, a legendás Butykó ötletére a magyar sportolók ugyanis 1998-ban a helyszínen ünnepelték az 1948-as nyári olimpia 50. évfordulóját. A következő alkalommal, Helsinkiben a megismételt ünnepélyes megnyitón már mások is csatlakoztak a kezdeményezéshez, így fél tucat egykori résztvevő ország sportolói jelentek meg. A melbourne-i olimpia félévszázados évfordulóján (2006) pedig immáron negyven ország képviseltette magát Ausztráliában.  A római olimpia (1960) évfordulójára szervezett ünnepségre szerdán utazott el a magyar sportolói küldöttség, a pontos résztvevők listáját a mob.hu honlap alábbi cikke tartalmazza. A most már hagyományossá váló megismételt megnyitó ünnepségen ezúttal is ott volt az immáron 68 esztendős Giancarlo Peris, aki annak idején 18 esztendősen a fáklyaváltó utolsó tagjaként az olimpiai megnyitón szintén meggyújtotta a fáklyát.

A magyar érmesek és aranyérmesek mellett számos más országból is érkeztek egykori sikeres sportolók. Köztük volt az ökölvívó olimpiai bajnok olasz Nino Benvenuti, illetve az amerikai rúdugró bajnok, Don Bragg is, akik mindketten ünnepi beszédet is mondtak az augusztus 25-ei ünnepségen. Bragg a beszéd lezárásaként ismét előadta azt a híres Tarzan-üvöltést, amivel a dobogó tetején köszöntötte a közönséget ötven évvel ezelőtt is.

 Elfelejtett bajnokok névre hallgató sorozatunkban szeretnénk olyan sportembereket bemutatni, akik bár nagyszerű eredményeket értek el az ötkarikás játékokon, ennek ellenére keveset tudunk róluk. Negyedikként a hétszeres olimpiai bajnok szovjet tornászt, Borisz Anfijanovics Sahlint (született Ishim, 1932. január 27.-én - meghalt: 2008. május 30.) mutatjuk be.

Az Olasz Olimpiai Bizottság (CONI) mai döntésének értelmében Róma városa szállhat harcba a 2020-as nyári olimpiai játékok megrendezéséért. A főváros Velencével szemben nyerte meg az országon belüli küzdelmet, amelyre azért volt szükség, mivel egy olimpiára egy országból csupán egyetlen város pályázhat. Velence mellett korábban Bari és Palermo is komolyan érdeklődött az esetleges rendezés iránt, de végül előbbit kizárták, utóbbi pedig visszalépett. Az olasz főváros, Róma 1960-ban már volt házigazdája nyári olimpiának, míg a 2004-es olimpiáért folyó versengésben Athénnal szemben a szavazási folyamat végső fázisában maradt alul. Az olaszok most abban bíznak, hogy a 2016-os riói olimpia után négy évvel ismét európai helyszínt választ a NOB. A tíz év múlva esedékes nyári játékok lebonyolítása iránt Róma mellett még három dél-afrikai (Durban, Johannesburg és Fokváros) valamint két japán (Tokió, Hirosima) város, Dubai (Egyesült Arab Emírségek) Isztambul (Törökország) is érdeklődik még. Az elmúlt években budapesti rendezési szándék is körvonalazódott, a megpályázást előkészítő törvény azonban nem került fel az előző Országgyűlés napirendjére.

A becenév általában árulkodó, ha egy 140 kilós embert Picinek becéznek, annak megvan a maga oka. Az őt személyesen ismerők szerint félelmetes termete és fizikai ereje ellenére egy jámbor, jóravaló sportember volt, akit fájdalmasan fiatalon hívott magához a Teremtő. Negyven évvel ezelőtt, 1970. április 4-én az Alkotmány és a Honvéd utca kereszteződésében autóbalesetet szenvedett Kozma István, minden idők egyik legjobb magyar birkózója. Az autóból ugyan még saját lábán kiszálló sportembert később kórházba szállították, halálát végül vesesérülése okozta, öt nappal később, április 9-én hunyt el.